Épelméjű ember nem utazik kínai újévkor sehova. Különösen nem a Selyem útra. Noha tisztában voltunk a fenti állítás aeternális bölcsességével, mégis meglepett, amit a pekingi Nyugati Pályaudvarnál tapasztaltunk. Az annyian vannak, mint az oroszok kifejezést bátran átfordíthatjuk áramlanak, mint a kínaiak újévkorra.

11-én indultunk tehát a nagy útra, 36 óra vonatozás Ürümqibe, meg sok helyi. Erre készültünk legalábbis. A sok kifejezés azonban már a pályaudvaron új értelmet kapott. A sárga óceán megállíthatatlanul tódult előre, dacára a birkaterelő kordonoknak és üvöltő kádereknek, mi is sodródtunk a tömeggel. A minden várakozást felülmúló népvándorlásnak köszönhetően némileg késve másztunk fel az Ürümqibe tartó vonatra, így a zsúfoltságot a maga kiteljesedett valójában volt szerencsénk megcsodálni. Feltehetőleg az ablakokból csupán azon egyszerű oknál fogva nem lógtak/csimpaszkodtak/turháztak/böfögtek/zabáltak helyiek, mert bölcs előrelátással hermetikusan lezárták őket (már az ablakokat, sajnos nem a kínaiakat). Mindenhol máshol azonban ez volt a helyzet. A jegyünk természetesen nem egymás mellé szólt, a csomagjainknak pedig milliméternyi hely sem jutott, de a – mondjuk úgy - határozott fellépésnek köszönhetően tíz percbe sem tellett, és minden elrendeződött. Velünk szemben a két férőhelyen három gyerek és két felnőtt osztozott, de később kiderült, hogy ez a szorgos kalauzelvtárs ülése (mindkettő), így az egész pereputty gondosan el lett hajtva. Kalauzelvtárs egyébként 8 óránként cserélődött, mert a nagy felelősséggel járó feladat (alvás) kipihent, friss és fitt dolgozót kíván. Megfigyeléseink alapján mellesleg egyre rondább, butább és büdösebb káderek érkeztek.

36 órára készültünk, volt elemózsia (persze csodájára járt az utazóközönség) meg könyv, az első este gyorsan eltelt. Kifejlesztettem egy új alvásmódszert, a tajvani és szárazföldi vonatonalvás sikeres ötvözéséből. A tajvani lényege a kabátba fordítva belebújás, ezáltal mintegy kényszerzubbony képzése, míg a szárazföldié a kis étkezőasztal óvatos lefejelése, mintegy párnaként történő alkalmazása. A kettő ötvözéséből keletkezett esztétikai szempontból mindenképp maradandó károsodással járó módszer garantáltan nevetséges, ellenben kényelmes, és csupán az ember hátát kell mindenféle egyéb ruhaneműkből képzett szigeteléssel lefedni. Annyira jót durmoltam, hogy még a kalauzelvtárs fejem mellett ordító walkie-talkieja sem zavart. Nem mindenki járt azonban ennyire jól. Egy vagonban közel kétszázan nyomorogtunk, s a tömeg jelentős részének nem volt ülőhelye. A rutinosabbak kis sámlikon horpasztottak, vagy a földön, vagy egymáson, vagy ahova be tudtak nyomakodni.

Reményeink szerint másnap este 11-kor érkeztünk volna az ujgur fővárosba. Boldogan ébredtünk, gyönyörködtünk a Góbi sivatag fölött felkelő Nap aranyló sugaraiban, mosolyogva képzeltük el a teveháton ügető Stein Aurélt, az ezernyi ránk váró kalandot. Egyszóval örültünk. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az út nem 36 óra. Ezt csak mi hittük. (Vagyis én, aztán hitelt érdemlően továbbterjesztettem.)

Szóval idővel ügyesen felfedeztük, hogy nem 36 az a 36, hanem 50. Végül is csak még egy nappal több. Mi az nekünk?