Ürümqiben töltött harmadik napunkon a múzeumot kívántuk végigjárni, és végre meglesni a múmiákat. Megcsodáltuk a 4000éves, vörös hajú, kék szemű Loulani Szépséget, párját, az ugyancsak vörös, szakállas férfit, pazyrik típusú, tetovált sámánt, kínai katonai előkelőséget. Sajnos legtöbbjüket tanulmányozás címén már megfosztották az eredeti viseleti elemektől, az intim testrészeket pedig prűd módon pokróccal takarták, de ennek ellenére extázisban ugráltam egyik hullustól a másikig. Délután még elugrottunk egy kis városnézésre, ahol is rábukkantunk az ujgur konyha remekére, a baklavára. No nem a méztől csöpögő szottyos izére, hanem a dióval és mazsolával tömött, legkevésbé sem émelyítő csodára. Azonnal függők lettünk. A sors fintora, hogy sehol máshol nem akadtunk a nyomára, pedig nem kevés gyanútlan ujgurt támadtunk le az ügy érdekében.

Este a festővel vacsoráztunk egy hui, azaz muszlim étteremben, majd a maradék pálinkánk társaságában meglátogattuk az előző este megismert Ajtacsot.

Másnap reggel szoros volt a program, este 8-kor indult a vonatunk Turfánba, előtte még hegyet mászni, fürdőzni, múzeumozni is szerettünk volna. Hiába keltünk azonban hajnalban, nem számoltunk azzal a ténnyel, hogy bár elméletben egy Kína egy idő, gyakorlatban Ujguriában 2óra időeltolódás van. Azaz pekingi idő szerint 10-ig nem dolgoznak az emberek. Ennek okán meglehetősen késve jutottunk el a megközelítőleg 50 km-re található Tian shanig.

A látvány ellenben mindenért kárpótolt. Ameddig a szem ellát hósipkákkal és fenyvesekkel szegélyezett hegyek, jégmezők pettyezte sziklák, és a fagyott levegőt átható, nehéz, friss és üde csend. Megfizethetetlen, becses, ritka kincs.

Közel 4 órát gyalogoltunk, átkeltünk egy jégkockákból épített jurtacsoporton, elhaladtunk egy 50 méter mély, fagyott tó mellett, megmásztuk a meredeken ívelő lépcsőket a hegyi kilátóhoz, majd rohantunk vissza, hogy még elérjük a vonatot.

Az állomáson maga az őrültekháza fogadott. Egész Ujguria teljes lakossága útra kelt, tolakodtak, nyomakodtak, a terroristáktól rettegő hanok pedig hosszas, idegeket próbáló biztonsági ellenőrzések sorozatának vetettek alá minket. Ekkor bukott ki, hogy az ez idáig mindenhova gondosan becsempészett, mellesleg a szobatársam tudta nélkül elcsórt bicskánk az egyik legszigorúbban tiltott, életveszélyes, népirtásra alkalmas tömegpusztító fegyvernek minősül. Ennek megfelelően el is rekvirálták ügyesen. Majd ugyanolyan sebességgel vissza is adták, csak hogy elhallgassak végre. Inkább a bicska, mint a két lábon járó biológiai fegyver.

Közel egy órába tellett bejutni az állomásra, de még így is volt bőven időnk a vonat indulásáig. Békésen ücsörögtünk a szerelvényünk számát jelző tábla alatt, várva, hogy beengedjenek. Teltek múltak a percek, már a táblánk is eltűnt, mikor gyanút fogtunk. Persze ekkor már késő volt, lekéstük a turfáni vonatot.

Szerencsére Balázs hatékonyan orvosolta a problémát. Egy kis ordibálás itt, egy kis verekedés ott, önbecsempészés a VIP bejáraton, és már rajta is voltunk a következő turfáni járaton.