Eljött ez a nap is, pakolás, vásárlás, dobozolás, búcsú. Utolsó estém a koliban, utolsó este a barátokkal. Ma még összegyűltünk egy tulajdonképpen utolsó előtti kínai önfőzős levesre, amire Kate-tel rettentően rá vagyunk kattanva, persze nem a leves, hanem a szezámszósz miatt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, én viszont rettentően meg voltam már zuhanva. Szentimentálisra vásároltam magam.

Egész napom ajándékbeszerzéssel töltöttem ugyanis, a buta turisták lenyúlására specializálódott selyempiacon. Alkudozni persze nem volt kedvem, mondtam egy botrányosan alacsony árat, és ha próbálkoztak feljebb tornázni, fapofával otthagytam őket. Gyakorlatilag nem volt olyan hely, ahol a végén ne adták volna oda a kinézett árut. Bár többen sírva fakadtak, hogy tönkretettem őket.

Holnap még együtt ebédelek a tutorommal, aztán kijelentkezek a koliból, és átbútorozok Kate-hez, hogy átvirrasszuk az estét, s hajnalban induljak a géphez.

Nagyon várom már, hogy hazatérjek, de rettentő nehéz elmenni. Csodákat éltem meg itt, a világ egyik legjobb egyetemén tanulhattam, kutathattam, fejlődhettem, utazhattam, és igaz barátokra tehettem szert. Hiányozni fognak. Mint ahogy az otthonom is hiányzik már.

Abban a reményben köszönök el az ismerős falaktól, a kongó folyosótól, a zsibongó kampusztól, a hatalmas könyvtártól és a turházó/böfögő kínaiaktól, hogy talán lesz még lehetőségem visszatérni. S ha mégsem, nyáron Wangqianék jönnek ásni, Long meg Kate pedig meglátogat, és ahogy Kate fogalmazott, elhozzák nekem Kína jobbik részét.

Akárhogy is, elképesztően szerencsés vagyok, és sosem fogom feledni a Pekingben töltött hónapokat.

Drága barátaim, tőletek is búcsúzok, Liba kalandjai véget érnek a messzi Kempingben, s folytatódnak Veletek, együtt, Otthon. Köszönöm, hogy olvastatok. Hamarosan ITAL!