Eljött ez a nap is, pakolás, vásárlás, dobozolás, búcsú. Utolsó estém a koliban, utolsó este a barátokkal. Ma még összegyűltünk egy tulajdonképpen utolsó előtti kínai önfőzős levesre, amire Kate-tel rettentően rá vagyunk kattanva, persze nem a leves, hanem a szezámszósz miatt. Beszélgettünk, nevetgéltünk, én viszont rettentően meg voltam már zuhanva. Szentimentálisra vásároltam magam.

Egész napom ajándékbeszerzéssel töltöttem ugyanis, a buta turisták lenyúlására specializálódott selyempiacon. Alkudozni persze nem volt kedvem, mondtam egy botrányosan alacsony árat, és ha próbálkoztak feljebb tornázni, fapofával otthagytam őket. Gyakorlatilag nem volt olyan hely, ahol a végén ne adták volna oda a kinézett árut. Bár többen sírva fakadtak, hogy tönkretettem őket.

Holnap még együtt ebédelek a tutorommal, aztán kijelentkezek a koliból, és átbútorozok Kate-hez, hogy átvirrasszuk az estét, s hajnalban induljak a géphez.

Nagyon várom már, hogy hazatérjek, de rettentő nehéz elmenni. Csodákat éltem meg itt, a világ egyik legjobb egyetemén tanulhattam, kutathattam, fejlődhettem, utazhattam, és igaz barátokra tehettem szert. Hiányozni fognak. Mint ahogy az otthonom is hiányzik már.

Abban a reményben köszönök el az ismerős falaktól, a kongó folyosótól, a zsibongó kampusztól, a hatalmas könyvtártól és a turházó/böfögő kínaiaktól, hogy talán lesz még lehetőségem visszatérni. S ha mégsem, nyáron Wangqianék jönnek ásni, Long meg Kate pedig meglátogat, és ahogy Kate fogalmazott, elhozzák nekem Kína jobbik részét.

Akárhogy is, elképesztően szerencsés vagyok, és sosem fogom feledni a Pekingben töltött hónapokat.

Drága barátaim, tőletek is búcsúzok, Liba kalandjai véget érnek a messzi Kempingben, s folytatódnak Veletek, együtt, Otthon. Köszönöm, hogy olvastatok. Hamarosan ITAL!

 Nehezen telt az idő a pekingi vonatig, még nehezebben a mindössze 9 óra a fővárosig. Sok han döntött úgy, kiújévezte magát, ezért ismét zsúfoltság volt a járatokon, nyüzsgés, bűz, büfögés, turházás.

Fáradtan, de lélekben megerősödve érkeztünk meg. Sajgó tagokkal, szárnyaló gondolatokkal. Sokat tanultunk ebből az útból. Türelmet, toleranciát, önismeretet. A vonat szimbólummá nemesült, sokszor monoton, nehézségekkel tarkított robogás egy ismeretlen cél felé. Olykor magányosan, olykor társaságban, kedves, érdekes vagy éppen taszító emberekkel, szépséges vagy lehangoló tájakkal, egy-egy állomáson hosszabb-rövidebb időre megpihenve, de végleg meg nem állva, egészen a végső megállóig.

Zarándoklat volt ez, megelevenedő múlt, valóra vált álmok, és még ennél is több. Ismét szerelmes lettem a régészetbe, a kutatásba, a kalandba, a vándorlásba, a nehézségekbe. Kritikusabban látom magam, a gondolkodásmódom, a viselkedésem. Ezáltal megtanultam még inkább értékelni, megbecsülni a barátaimat, családomat. Szeretetük ritka kincs, amire vigyázni kell ebben a hazugságokkal, áltatással és képmutatással tarkított világban.

Hálás vagyok, és végtelenül szerencsés. 多福无疆

 Mindössze 11 óra vonatozást követően, délelőtt érkeztünk Dingbianbe, ami ugye 100km-re található valódi úti célunktól, Jingbiantől. Oda kellett hát eljutnunk, terelőkérdésként a Pekingbe lehet-e jegyet kapni felvetést alkalmazva. Mikor megkaptuk a nemleges választ, örömmel érdeklődtünk, na és Jingbianbe? És láss csodát, 1 óra, és 400Ft, és már ott is lehetünk a városban, ahol meg sem áll a vonat. No persze nem a Népköztársaságban lennénk, ha minden ilyen gördülékenyen ment volna. Az egy atomtudós intelligenciájával megáldott vasutaselvtárs szerint ugyanis, külföldiek nem vehetnek vonatjegyet. Bizony, útlevélre sem, mert a számítógép legördülő menüjében nincs ilyen választható lehetőség. Hiába mondtuk, hogy vajh miképpen juthattunk ebbe az isten háta mögötti lyukba, ha útlevélre nem lehet jegyet kapni. Az érvek vízcseppekként peregtek le a buta lárvaarcról. Én ekkor kimentem sétálni egyet, Balázs pedig egy zen buddhista türelmével magyarázta el az idiótának, miképpen lehet az egérrel használni a legördülő menüt, és kiválasztani az útlevél szót a mindenféle igazolványok sorából.

Délután már Jingbianben voltunk, ahol ugye nem áll meg a vonat. Különösebb örömre azonban nem nagyon volt okunk, a kínai újév könyörtelenül utolért minket, megállt az élet, a hanok megszűntek létezni. Éttermek zárva, tömegközlekedés nincs, csak számlálatlan, végeláthatatlan petárdázás.

Mindennek egyetlen előnye, hogy rettentő sebességgel sikerült megvásárolnunk a pekingi jegyünket, azonban valahogy meg kellett oldanunk az elnavigálást a közel 50km-re található Fehér Városba.

Szerencsénkre valami felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon egy elvetemült han Jingbian falucska határában felhúzott egy a kínai szokástól eltérően igényes és esztétikus szállodát, hatalmas, mellesleg az újév ellenére is nyitva tartó étteremmel. A dolgozók annyira megvesztek az örömtől, hogy igazi, hús-vér nyugatiakat láthatnak, hogy segítettek nekünk taxist szerezni, aki az ünnep ellenére is dolgozik.

Így hát az újév első napját pihenéssel töltöttük, másnapján pedig csomagostul taxiba pattantunk, hogy megcsodálhassuk végre a Fehér Várost, majd eldobassuk magunkat a vasútra, hogy nem egészen 6 óra vesztegelés múlva felszállhassunk a pekingi járatra.

A terv a hol hun, hol kínai kézen lévő, fehér mészporral beszórt falakból álló romvárosig tökéletesen működött. Megcsodáltuk az elhagyott, majd hanok által újranépesített és teleszart katakombarendszert, a lépcsők és faszerkezet nyomait, a tél miatt félbehagyott feltárás szelvényeit, a rétegektől hemzsegő metszetfalakat, le-fel-és bemásztunk minden létező helyre, tökéletesen kikészítve a türelmetlenül toporgó sofőrünket. Talán ez lehetett az oka, hogy naivan azt hitte, elkérheti a belépőjegy árát, amit az újév miatt nem volt aki besarcoljunk rajtunk a bejáratnál. Természetesen a sofőrnek sem sikerült, ellenben jól kiröhögtük.

11 óránk volt még a vonatunk indulásáig, ebből 6 a városba való visszasétálással, és nyitva tartó bármilyen étkezde fellelésével telt. A maradék időt a kallerbácsik hálószobájában töltöttük, olvasgatva, melegedve, lévén a várótermet nem nyitották ki.

 Dunhuang elhagyása előtt még elugrottunk a Nyugati barlangokhoz, abban a reményben, hogy láthatom a nesztoriánus Krisztus-festményt. Szerencsénkre más turista nem lévén, saját bejáratú ajtónyitogatónk lett, aki volt annyira naiv és elhitte, hogy a Beida által kiküldött neves kutató vagyok, aki a buddhista falfestmények nyugati kapcsolatait elemzi, s ezáltal fel van hatalmazva, hogy a lezárt részeket is megtekintse. Szegény megszeppent bácsi mindenhova beengedett minket, és bátran folyathattuk a nyálunkat a szebbnél szebb ábrázolásokra. A Krisztust leszámítva, mert ő sajnos valahova nagyon elbújt.

Jiayuguanba éjfél után érkeztünk, és már álltunk is a sorba, hogy megszerezzük a jegyet Jingbianbe, amin ugyancsak Ürümqi felé haladtunk át, és aminek közelében a híres kínai-hun Fehér Város található. A terelőkérdésünk a már jól bevált diákkedvezmény volt. Ez esetben azonban minden csel hiábavalónak bizonyult, az okos elvtársak szerint ugyanis Jingbianben nem áll meg a vonat. Bizonygathattuk, hogy bizony Ürümqi felé mi nem egészen 15percet vesztegeltünk az ezek szerint nem is létező állomáson. Végül a csupán 100km-rel arrébb található Dingbianbe vettünk jegyet, és elindultunk szállást keresni. A vasút melletti kócerájban dolgozó recepciós csipás szemeiből ítélve éppen akkor ébredt, és legkevésbé sem volt kedve dolgozni, ezért azt hazudta, külföldieket nem fogadhatnak. Már éppen elhatároztuk, hogy a pult előtt gondosan elhelyezett pamlagokon töltjük az éjszakát, mikor felfedeztünk egy icike szállót, szegény diákok pár órás örömtanyáját, ahova prűd barátnőiket cibálják, s ahol minket is készségesen befogadtak. Nem egészen 600 Ft-ért. Természetesen mosdó nem járt a szobákhoz.

Reggel korán indultunk a 14. században befejezett őrállomásra, amely a Nagy Fal nyugati végeként funkcionált. Megozsonnáztunk a bástya tetején, integettünk az Ürümqibe tartó vonatnak, majd elindultunk gyalog a városba. Lévén a kínai újév miatt már csak óránként jöttek a helyi járatok, a 7 km-es táv pedig nekünk meg sem kottyan ugye. Más kérdés, hogy jóval gyorsabban haladhattunk volna, ha átvágunk az apró, mindössze 600ezer lelket számláló városkán, és nem a kerülete mentén haladunk végig. Persze akkor a bezárt üzletek között nem pillanthattuk volna meg a hui pékséget, ami muszlim hely lévén az ünnepek ellenére is nyitva tartott. A tulajdonosok, egy kedves házaspár éppen az ízesítetlen kínai kenyeret, a binget gyúrta, ami melegen, az éhhalál szélén michleincsillagos éttermek menüsorába illő csemege.

Nyálcsorogva vártuk, hogy végre megsüljön a massza, és hosszú hetek óta éhezők mohóságával vetettük magunkat a tésztára, mikor ordibálásra, és a tűzoltóautó hangjaira lettünk figyelmesek. Az okos hanok ugyanis annyira belefeledkeztek az önfeledt petárdázásba, hogy saját lakásukat gyújtották föl. A tűzoltók persze tanácstalankodtak, fogalmuk sem volt, miképpen kell tüzet oltani. Egy darabig tébláboltunk, néztük, vajon benn fog-e égni valaki a házban, aztán egyre sűrűbben pislogtunk a pékség felé. Szénné égő kínaiak ide vagy oda, a tésztácska mégis csak fontosabb, ezért pár perc után na, kihűl a bingem felkiálltással visszatértünk falatozni.

 Éjfélkor indult a vonatunk Liuyuanbe, ahonnan reményeink szerint valami járművel eljuthattunk a híres Dunhuangba, a buddha-barlangok kánaánjába. A rohamosan közelgő kínai újév miatt helyjegyet már nem kaptunk, így a 12órás utat állva kellett megtennünk. A tutorom turfáni régészbarátja kedvesen meginvitált minket vacsorázni, majd a taxiig kísért, mindezt szakadó hóesésben. A sivatagban. Elmondása szerint, errefelé sokévente egyszer havazik, és akkor sem ilyen hatalmas pelyhekben. Úgy éreztük magunkat, mint a mesében, ahol Holle anyó rázza a gigantikus dunyhát. Csak hát öregszik szegény nénike, és a veranda helyett véletlenül a kihűlt kemence mellett állt neki a szorgoskodásnak.

A vonatút persze gyorsan kijózanított. A maratoni zötykölődés során Ürümqi felé félelemmel vegyes tisztelettel bámultuk a földön, az ülések között és alatt, wc-kben, kézmosókban és egymáson nyomorgó helyieket, most pedig ránk is ugyanez a sors várt. Az ember persze sok mindent kibír, különösen, ha Dunhuang a tét. Meg hát amúgy sem panaszkodhatok, viszonylagos kényelemben töltöttem az utat, a földre helyezett kistáskámon, a folyosón gondosan elterülve. A melegvizes automata-wc távot percenként megtevő, folyamatosan keresztül-kasul vándorló utazóközönség egy darabig próbálkozott az ébresztgetésemmel, de mikor mérsékelt udvariassággal értésükre adtam, hogy láb emel, alvó külföldit ügyesen átlép, feladták, és átugrattak rajtam. Reggel pedig befoglaltuk a teleszart budira várakozók ülőhelyeit, akik ettől annyira zavarba jöttek, hogy nem mertek felébreszteni, inkább megszeppenve ácsorogtak a folyosón.

Csakhamar olyan jól éreztük magunkat, hogy majdnem elfelejtettünk leszállni Liuyuanben.

Végül a hirtelen felnyalábolt pakkokkal még időben leugrattunk a már indulni készülő szerelvényről, néhány helyi társaságában taxiba ültünk, és szuperolcsón elautókáztunk Dunhuangig. A városkába érve ismét meggyőződtünk, hogy a végtagokat nem kímélő mínuszok ellenére tökéletes választás volt a téli utazás. Dunhuang igazi turistaközpont ugyanis, nyáron moccanni sem lehet, most azonban olcsón és kényelmesen megnézhettünk mindent. Itt találkoztunk a világ legintelligensebb kínai recepciósával is, aki nem csupán képes volt kérdésekre érdemben választ adni, de ha problémával szembesült, megkísérelte megoldani azt. Gyorsan megegyeztünk, hogy felterjesztjük a Beida professzori címére.

A hideg és a fáradtság ellenére lepakolás után nyomban indultunk a városka szélén található Csilingelő-hegyhez, ami nem más, mint egy hatalmas homokdűne. A belépődíj kifizetése és a csontig hatoló jéghideg sivatagi szél némileg mérsékelte a lelkesedésünket, ezért éltünk a kínálkozó alkalommal és tevére pattantunk. A sivatag hajója rettentő kényelmes utazási módszer, a kínai vonatokkal összehasonlítva csupán elenyésző mértékben büdös és bolhás, ellenben gyors és ráadásul andalítóan ringat. Én Teve Teleméren utaztam, aki azonban fajtájának kevéssé innovatív és kihívásokat tökéletesen elutasító példánya, így hiába noszogattam, nem volt hajlandó semmiféle különösebb mutatványra, hacsak az állandó ürítést nem számítjuk annak.

Annyira hideg volt, hogy a Hold-tavat – ami arról híres, hogy nem befagyott állapotában sem iszapos, csak úgy áll a homok tetején, mint valami áttetsző lepel – szinte futva néztük végig.

Másnap elmentünk az 1500éves Mogao barlangkomplexumhoz, ahol mindenféle náció tanulta a buddhista szerzeteskedést, elmélyülést, megvilágosodást. Csak vezetővel mehettünk be a vályatokba, ahol zseblámpával világították meg a mesebeli színekben pompázó szobrokat. Elvesztem az ezeréves tengerkék színű leplekben, és a lágyan suhanó, muzsikáló, nevetgélő buddhista angyalok sokaságában.

Délután várost néztünk, és megkíséreltünk jegyet szerezni Jiayuguanba, a helyre, amit az Ürümqibe tartó vonaton néztünk ki, és elhatároztuk, mindenképp meg kell tekintenünk, hiszen itt ér véget a kínai Nagy Fal. A feladat adott volt, kis falucskába eljutni. Azonban a Népköztársaságban, pláne kínai újév idején mindez közel sem ilyen egyszerű. Először is, az olyan roppant szimpla kérdésre is, mint a merre van a vasútállomás, általában az a válasz, hogy a kínai újév miatt nehéz jegyet venni. Kérdés megismétlése esetén a következő reakció, hogy miért, hova akarunk utazni. Kérdés harmadszorra történő megismétlése esetén pedig vagy elküldenek a világ végére, vagy felajánlják, hogy utazzunk mondjuk Xianba, mert az szép, melegebb van, és sok vonat megáll. Az soha senkit nem érdekel, hogy eszünk ágába sincs Xianba menni.

Mivel rendszerint az első kérdésünkre/problémánkra nemleges választ adnak, közben azonban megzavarodnak és leblokkolnak, a második kérdés/probléma megoldásában már örömmel segítenek. Kitaláltuk hát, hogy úgynevezett terelőkérdéseket teszünk fel. Például, ha Jiayuguanba akarunk menni, megkérdezzük, a kínai diákunkkal vehetünk-e diákjegyet. Erre a válasz ugye nem, mert hogy külföldiek vagyunk, tehát csak útlevéllel utazhatunk. Persze már magától a problémafelvetéstől is teljesen zavarba jönnek, telefonálgatnak, futkosnak, intézkednek. Mi persze hagyjuk, hadd vezessék csak le fölös energiáikat. Majd mikor az izgalomtól kipirult arccal tudtunkra adják, hogy a diákkedvezményt mi bizony nem vehetjük igénybe, mosolygó buddha módjára csak annyit mondunk, semmi baj, viszont lenne még egy kérdésünk:Jiayuguanba van jegy? Mert akkor kicserélnénk a Liuyuanben vásárolt, Liuyuan-Jiayuguant Dunhuang-Jiayuguanra. Ez már oly mértékű stressz számukra, hogy szó nélkül intézik, és az sem tűnik föl, hogy a jegy árát csak akkor adhatnák vissza, ha a vásárlás helyén cseréljük ki őket.

 Hajnalban érkeztünk meg Turfán oázisba, s úttalan utakon jutottunk a tutorom régész barátja által lefoglalt szállásunkra. Az egykor igényes és szép szállodát rémisztő hirtelenséggel lakták le a hanok, ennek megfelelően azonban ez is igen olcsó volt, és még reggelit is kaptunk. A beiratkozás azonban közel egy órát vett igénybe. A recepciósnak tagadhatatlanul nem fejldődött ki az agya. Először Balázs útlevelében nem volt képes megtalálni az érvényességi dátumot, majd az én vízumomra közölte, hogy lejárt. Hiába mondtuk neki, hogy amit lát (mellesleg kínai és angol nyelven) az a kiállítás dátuma, ahhoz képest még 180 napom van az országban. Szerinte azonban a 180 nap már letelt. Együtt számoltunk vele. Belezavarodott. Lerajzoltuk neki. Nem értette. Egy hónap 30 nap. 180-ban a 30 az 6. Tehát 6 hónapom van itt. Semmi. Már ordítani sem volt erőm. Az emberi butaság élő szobrával álltunk szemben. Mikor látta, hogy kritikusan közel állok az öngyilkossághoz, megijedt, hogy egy illegálisan Turfánban tartózkodó külföldi a kapitalista vérével netán beszennyezheti a recepciós pultot, s végül felhívott valakit. Ez hatott, és hajnal 2 magasságában végre elfoglalhattuk az egykor pompázatos, mára azonban már cigi füsttel átitatott, és a fürdőszobából kiáramló víztől iszamos szobánkat.

Reggel a múzeumban kezdtünk, ahol a régészeti osztály vezetője üdvözölt minket, és elintézte, hogy megcsodálhassuk a Turfán környéki régészeti csodákat, ingyen. Még olcsó taxit is szerzett nekünk a túrához.

Voltunk az 1500éves kereskedővárosban, Gaochengben, sétáltunk a romok között, végigelemeztük a kerámiaanyagot, ami csak úgy ott hevert a földön, bemásztunk a buddhista monostor romjaihoz, és veszekedtünk az ujgurokkal, akik jó arabeus módjára minél több pénzzel próbáltak minket lenyúlni. Gyorsan megtanulták persze, hogy a Wingrilik az nem amerikai.

Jártunk Astanában, az 1000-1500éves múmiák között. Sajnos őket is lemeztelenítették, de némelyiknek elcsúszott kicsit a pokróca, így teljes valójában tárult fel aszott férfiasságuk. Meg kellett állapítsam, vagy nem kínaiak voltak, vagy nem igaz a méretekről alkotott sztereotípia…

Voltunk az 1000buddha barlangban is (bár a Népköztársaságban minden barlangot, ahol kettőnél több buddha-szobor található, így neveznek, ennek megfelelően többet is megtekinthettünk), ahol minden vájatban gondosan elhelyezett táblák tájékoztattak: kirabolva, ellopva Stein Aurél által. Amire büszkék lehetünk ugyebár.

Másnap folytattuk a régésztúrát, s közel 5km legyaloglása után eljutottunk a 2000éves Jiaohebe. Kereskedőváros, akárcsak Gaocheng, eredetileg azonban a nyugati területeket ellenőrző han katonai állomásnak indult, s a Selyem út menti kereskedelem áttolódásával, Gaocheng meg a szogdok előtérbe kerülésével fokozatosan elnéptelenedett. Ez volt az a város, ahol akár a jó római merkátorok is megfordulhattak. Már ha nem hajón mentek, vagy közvetítőket alkalmaztak. Szerencsére teljesen kihalt volt a hely, igazi szellemváros. Nyáron, a főszezonban kamerák sora vigyázza a turisták minden lépését, most azonban az ujgur őrök a bilirádasztallal voltak rettentően elfoglalva, így néhány perc leforgása alatt meg is szegtük a nem térünk le a kiépített útról ígéretünket.

Az elhagyott utcákat átitatta a múlt. Szinte hallani lehetett a kofák civakodását, a karavánok színes kavalkádjának zaját, a buddhista monostor harangjainak zúgását, a szerzetesek mormolását. És akkor megérkeztünk a temetőbe. Réges-régen feltárt aknasírok, beomlott gödrök, turisták által teleszemetelt járatok. Nem is tudom, mit vártam. Mégis, mint egy olcsó, klisékkel tarkított hollywoodi filmben, hirtelen futni kezdtem, és megálltam egy hosszú, előfolyosós temetkezésnél. Az akna bejáratának két oldalán szimbólumok, fejjel lefele fordított Nap, fölötte a túlvilágot jelképező víz, a kettő között pedig az életet szimbolizáló pálmalevél. A mélyben pedig, a szeméthalmok között két csontváz. Egy férfi, és egy fiatal nő. Elképzelni sem tudom, hogy kerültek oda, pontosabban hogyan nem kerültek el onnan, miért nem jutott senkinek eszébe zsebrevágni őket. Az esély, hogy rájuk bukkanjunk, gyakorlatilag nulla volt. És mégis.

Noha rohannunk kellett vissza, mert várt még ránk egy mecset, a múzeum, vacsora a tutorom régész barátjával, a lelkem egy kis darabkája azonban ott maradt Jiaohe szellemvárosának utcáin, és azóta is ott lebeg a sivatagi szél szítta és Nap perzselte romok között.

 Ürümqiben töltött harmadik napunkon a múzeumot kívántuk végigjárni, és végre meglesni a múmiákat. Megcsodáltuk a 4000éves, vörös hajú, kék szemű Loulani Szépséget, párját, az ugyancsak vörös, szakállas férfit, pazyrik típusú, tetovált sámánt, kínai katonai előkelőséget. Sajnos legtöbbjüket tanulmányozás címén már megfosztották az eredeti viseleti elemektől, az intim testrészeket pedig prűd módon pokróccal takarták, de ennek ellenére extázisban ugráltam egyik hullustól a másikig. Délután még elugrottunk egy kis városnézésre, ahol is rábukkantunk az ujgur konyha remekére, a baklavára. No nem a méztől csöpögő szottyos izére, hanem a dióval és mazsolával tömött, legkevésbé sem émelyítő csodára. Azonnal függők lettünk. A sors fintora, hogy sehol máshol nem akadtunk a nyomára, pedig nem kevés gyanútlan ujgurt támadtunk le az ügy érdekében.

Este a festővel vacsoráztunk egy hui, azaz muszlim étteremben, majd a maradék pálinkánk társaságában meglátogattuk az előző este megismert Ajtacsot.

Másnap reggel szoros volt a program, este 8-kor indult a vonatunk Turfánba, előtte még hegyet mászni, fürdőzni, múzeumozni is szerettünk volna. Hiába keltünk azonban hajnalban, nem számoltunk azzal a ténnyel, hogy bár elméletben egy Kína egy idő, gyakorlatban Ujguriában 2óra időeltolódás van. Azaz pekingi idő szerint 10-ig nem dolgoznak az emberek. Ennek okán meglehetősen késve jutottunk el a megközelítőleg 50 km-re található Tian shanig.

A látvány ellenben mindenért kárpótolt. Ameddig a szem ellát hósipkákkal és fenyvesekkel szegélyezett hegyek, jégmezők pettyezte sziklák, és a fagyott levegőt átható, nehéz, friss és üde csend. Megfizethetetlen, becses, ritka kincs.

Közel 4 órát gyalogoltunk, átkeltünk egy jégkockákból épített jurtacsoporton, elhaladtunk egy 50 méter mély, fagyott tó mellett, megmásztuk a meredeken ívelő lépcsőket a hegyi kilátóhoz, majd rohantunk vissza, hogy még elérjük a vonatot.

Az állomáson maga az őrültekháza fogadott. Egész Ujguria teljes lakossága útra kelt, tolakodtak, nyomakodtak, a terroristáktól rettegő hanok pedig hosszas, idegeket próbáló biztonsági ellenőrzések sorozatának vetettek alá minket. Ekkor bukott ki, hogy az ez idáig mindenhova gondosan becsempészett, mellesleg a szobatársam tudta nélkül elcsórt bicskánk az egyik legszigorúbban tiltott, életveszélyes, népirtásra alkalmas tömegpusztító fegyvernek minősül. Ennek megfelelően el is rekvirálták ügyesen. Majd ugyanolyan sebességgel vissza is adták, csak hogy elhallgassak végre. Inkább a bicska, mint a két lábon járó biológiai fegyver.

Közel egy órába tellett bejutni az állomásra, de még így is volt bőven időnk a vonat indulásáig. Békésen ücsörögtünk a szerelvényünk számát jelző tábla alatt, várva, hogy beengedjenek. Teltek múltak a percek, már a táblánk is eltűnt, mikor gyanút fogtunk. Persze ekkor már késő volt, lekéstük a turfáni vonatot.

Szerencsére Balázs hatékonyan orvosolta a problémát. Egy kis ordibálás itt, egy kis verekedés ott, önbecsempészés a VIP bejáraton, és már rajta is voltunk a következő turfáni járaton.

 Az erőtpróbáló, kínaiaktól hemzsegő vonatozást követően kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel érkeztünk meg az ujgur fővárosba. Mondhatnánk Ujguriába, ugyanis Xinjiang Autonóm Tartomány külön országként, de sokkal inkább önálló bolygóként is megállná a helyét. A turáni és mongol jegyeket magukon viselő népesség éppen hogy töri a hanok nyelvét, és nem is különösebben buzgolkodik az írásjegyek elsajátításán. Mindenfelé kék, zöld, barna szempár, bajusz, szakáll és egyáltalán, végre nem ugyanazok a sötét lárvafejek. Első örömünkben be is támadtunk egy mit sem sejtő helyit, és boldogan fotózkodtunk, és próbálgattuk vele a bicska szavunkat, amiről köztudott, hogy ujgurul is tökéletesen ugyanígy hangzik. Csak később derült rá fény, hogy tulajdonképpen ujgurul picsak az a bicska. Nem csoda, hogy szerencsétlen helyi megzavarodott, és halálfélelem tükröződött a tekintetében.

A tutorom előzékenyen beszervezte nekünk az Ürümqiben élő han festőhaverját, aki szerencsére csak másnap ért rá, így magunknak fedezhettük fel a várost. A festő ugyan foglalt nekünk szállást, de intelligensen kitöröltem az smst, így egy olcsó, és ennek megfelelően mérsékelten igényes, ámde fürdővel ellátott szobába költöztünk. Sebesen ledobáltuk a holminkat, és mentünk is tovább. A múzeumok már zárva voltak, ellenben még éppen odaértünk a bazárnegyedbe. Itt szembesültünk azzal a legkevésbé sem elhanyagolható ténnyel, hogy az ujgurok bizony muszlimok, azaz mondjuk úgy, mérsékelt tiszteletet tanúsítanak a női nem irnyába. Egyszóval kutyába sem veszik őket. Némileg feszélyezett, hogy a hozzájuk intézett kérdéseimet általában Balázsnak válaszolták meg. Viszont bosszúból egész sok kifejezést megtanultam ujgurul, amit nem tudtak nem észrevenni.

Másnap korán keltünk, és beettük magunkat a tartományi múzeumba. Szerencsére nem volt messze a szállástól, útközben pedig ráakadtunk az ujgur kulináris élvezetek csúcsára, a naanra. Tulajdonképpen hagymás kenyérlángos, csak jóval vékonyabb, puhább és kerek. Az olajos, édes kínai kenyéren senyvedő gyomrunknak maga a kánaán. Tele pocakkal érkeztünk tehát a hatalmas épülethez, ahol értetlenséggel vegyült tisztelettel fogadták a gyengeelméjű külföldieket, akik a nyári főszezon helyett a röpködő mínuszok idején jöttek utazgatni. Aztán persze kiderült, hogy beidás vagyok, és teljesen megvesztek. Egyszer csak a semmiből ott termett egy vigyorgó han a ruhatárból felém igyekvő Balázs mellett, aki kérdésemre, hogy ezt meg honnan szerezte, vadul hárított, hogy magától akaszkodott rá. Gyorsan kiderült persze, hogy vigyori múzeumi dolgozó, és csak szeretne minket körbevezetni, mert hát beidás régész mégis csak ritka errefelé. Meg is hatódtunk rendesen. Apró szépséghiba, hogy a srác töriszakot végzett, így egyetlen kérdésemre sem sikerült érdemben válaszolnia, de legalább lelkes volt. Még akkor sem futott el, mikor sivalkodni kezdtem a római szöveteimet látva. Számlálatlan könyvet olvastam róluk, nézegettem az elmosódott, minősíthetetlen fotóikat, és most végre élőben is megcsodálhattam őket. Igazi álom. Mint kiderült egyébként, a múzeum alagsora tömve van eddig publikálatlan, nyugatról érkezett leletekkel, de ugyebár a feltárók nem engedik őket meglesni. Majd feldolgozás után. Már ha valaha hajlandók lesznek közölni őket. Megnyugtató, hogy itt sem különbözik a helyzet az otthonitól.

Négy óra alatt mindössze egyetlen szintet jártunk végig, éppen a múmiák felé vettük volna az irányt, mikor befutott a tutorom festő haverja, és elvitt a mesteréhez. A bácsi 75 éves, és maga a megtestesült bölcsesség. Ittuk szavait.

Több órát töltöttünk nála, teázgatva, beszélgetve, miközben a tanítványai a kínai kalligráfia gyakorlásával foglalatoskodtak. Beesteledett, mire végeztünk. Gyorsan leráztuk a tutorom bárgyú haverját, és mentünk is vissza a bazársorba. Sajnos már bezárt, mire megérkeztünk, ellenben megpillantottunk egy török kávézót, ahova gondoltuk, beülünk melegedni, ha már ilyen messzire elbattyogtunk. Bent igazi karavánszeráj hangulat uralkodott, tökéletes hely, ahol a fáradt utazó megpihenhet. Szóba elegyedtünk a tulajdonosnővel, aki nagyon megörölt, mikor elárultuk honnan jöttünk. Kiderült, hogy a férje, aki nem meglepő módon török, nálunk tanulta a szakcsmesterséget, és persze tud is magyarul. Kaptuk is a telefont rögvest. Pár perc múlva már Ajtaccsal iszogattuk a török kávét, és hallgattuk a sok-sok, kis hazánkhoz fűződő kedves emléket. Elhatároztuk, hogy másnap egy kis meglepetéssel térünk vissza.

 Épelméjű ember nem utazik kínai újévkor sehova. Különösen nem a Selyem útra. Noha tisztában voltunk a fenti állítás aeternális bölcsességével, mégis meglepett, amit a pekingi Nyugati Pályaudvarnál tapasztaltunk. Az annyian vannak, mint az oroszok kifejezést bátran átfordíthatjuk áramlanak, mint a kínaiak újévkorra.

11-én indultunk tehát a nagy útra, 36 óra vonatozás Ürümqibe, meg sok helyi. Erre készültünk legalábbis. A sok kifejezés azonban már a pályaudvaron új értelmet kapott. A sárga óceán megállíthatatlanul tódult előre, dacára a birkaterelő kordonoknak és üvöltő kádereknek, mi is sodródtunk a tömeggel. A minden várakozást felülmúló népvándorlásnak köszönhetően némileg késve másztunk fel az Ürümqibe tartó vonatra, így a zsúfoltságot a maga kiteljesedett valójában volt szerencsénk megcsodálni. Feltehetőleg az ablakokból csupán azon egyszerű oknál fogva nem lógtak/csimpaszkodtak/turháztak/böfögtek/zabáltak helyiek, mert bölcs előrelátással hermetikusan lezárták őket (már az ablakokat, sajnos nem a kínaiakat). Mindenhol máshol azonban ez volt a helyzet. A jegyünk természetesen nem egymás mellé szólt, a csomagjainknak pedig milliméternyi hely sem jutott, de a – mondjuk úgy - határozott fellépésnek köszönhetően tíz percbe sem tellett, és minden elrendeződött. Velünk szemben a két férőhelyen három gyerek és két felnőtt osztozott, de később kiderült, hogy ez a szorgos kalauzelvtárs ülése (mindkettő), így az egész pereputty gondosan el lett hajtva. Kalauzelvtárs egyébként 8 óránként cserélődött, mert a nagy felelősséggel járó feladat (alvás) kipihent, friss és fitt dolgozót kíván. Megfigyeléseink alapján mellesleg egyre rondább, butább és büdösebb káderek érkeztek.

36 órára készültünk, volt elemózsia (persze csodájára járt az utazóközönség) meg könyv, az első este gyorsan eltelt. Kifejlesztettem egy új alvásmódszert, a tajvani és szárazföldi vonatonalvás sikeres ötvözéséből. A tajvani lényege a kabátba fordítva belebújás, ezáltal mintegy kényszerzubbony képzése, míg a szárazföldié a kis étkezőasztal óvatos lefejelése, mintegy párnaként történő alkalmazása. A kettő ötvözéséből keletkezett esztétikai szempontból mindenképp maradandó károsodással járó módszer garantáltan nevetséges, ellenben kényelmes, és csupán az ember hátát kell mindenféle egyéb ruhaneműkből képzett szigeteléssel lefedni. Annyira jót durmoltam, hogy még a kalauzelvtárs fejem mellett ordító walkie-talkieja sem zavart. Nem mindenki járt azonban ennyire jól. Egy vagonban közel kétszázan nyomorogtunk, s a tömeg jelentős részének nem volt ülőhelye. A rutinosabbak kis sámlikon horpasztottak, vagy a földön, vagy egymáson, vagy ahova be tudtak nyomakodni.

Reményeink szerint másnap este 11-kor érkeztünk volna az ujgur fővárosba. Boldogan ébredtünk, gyönyörködtünk a Góbi sivatag fölött felkelő Nap aranyló sugaraiban, mosolyogva képzeltük el a teveháton ügető Stein Aurélt, az ezernyi ránk váró kalandot. Egyszóval örültünk. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az út nem 36 óra. Ezt csak mi hittük. (Vagyis én, aztán hitelt érdemlően továbbterjesztettem.)

Szóval idővel ügyesen felfedeztük, hogy nem 36 az a 36, hanem 50. Végül is csak még egy nappal több. Mi az nekünk?

 Már csak egyetlen nap, és rásteinaurélkodunk a Selyem útra. Egyelőre csak Ürümqibe van jegyünk, így könnyen lehet, vissza sem jutunk Pekingbe, de izgalomra semmi ok, a tutorom szerint elég, ha mindig csak keletnek tartunk. Igazán meg tudja nyugtatni az embert. Egyébként Ürümqiben egy kínai festőhaverja vesz majd minket pártfogásba, elszállásol náluk, és elkalauzol a városban. Még a vasútra is kijön értünk. És ami még ennél is sokkal jobb, hogy Turfánban (ami ugye a Selyem út egyik legnevezetesebb városa, és nem mellesleg itt vannak a Stein által feltárt astanai sírok, amik között ugye ott a híres kínai selyemszemfedő a palmettával, amiről én életem legesleggigantolegelső proszemináriumi dolgozatát írtam) a régészeti múzeum vezetője lesz a kísérőnk. Az a Guowu, aki Selyem utas üvegekkel foglalkozik, nyugatról jöttekkel is. Nem elég, hogy találkozhatok személyesen vele, de felajánlotta, hogy becsempész minket a zárt kiállításokra, és megleshetünk mindent, amit az egyszeri turista sosem. Én már előre összepisiltem magam a gyönyörűségtől.

Egyetlen aprócska bökkentő van (azt leszámítva, hogy fogalmunk sincs, hogyan jutunk Dunhuangba és Hohhotba, bár a tutorom szerint traktorral/tevével/szamárral/tejeskocsival/akárhogy), az Ujgur Autonóm Tartományban -30 fok van. Rossz nyelvek szerint -40. Persze védőitallal készültünk, bolyhos, sajnos már csak fél üveg. Pedig igyekeztem visszafogni magam.

Ezen kívül:

1.Báránybőr vadászcsizma. Micsigeni. Kate-től, persze csak kölcsönbe.

2.Béléses, igényes csíkokkal ellátott pizsinaci, ugyancsak Kate-től.

3.Nedves törlőkendők. A 36 órás vonatútra, fürdés gyanánt.

4.Kisméretű hátitáska a túlélőkészletnek. Zolitól lopva.

5.Bélelt, divatos (értsd igénytelen) hosszú ujjú atléta, pulcsi alá.

6.Különböző színekben pompázó házilag készített zoknik. Eredetileg lábszárvédőnek indultak, de néhány perc és sűrű anyázások után csodálatos térdzokniként születtek újjá.

7.Napszemüveg. Mégis csak a sivatagba megyünk.

8.Sál. Három színben, valamint nyuszikás egyujjas kesztyű. De legalább bélelt.

9.Ciklámen elektromos melegvizes palack. Hátha lesz áram.

10.Könyvek. Tetovált lány, amit lassan nagyon illene befejezni, mert hónapok óta nálam van. Hawking, mert ő a második legjobb fej fizikus. Kepes, hogy legyen valami magyar is. Kína útikönyv, mert vannak benne olcsó szállások.

11.Tündérkés szőrrel bélelt kapucnis pulcsi. Fehér színű, így ha esik a hó, könnyebben beleolvadok a környezetbe.

12.Fürdőruha. Ürümqiben sok a termálvizes fürdő.

13.Szürke, tedd fel a kezed, ha a szobámban vagy feliratos atléta.

14.Sízoknik.

15.Szupercuki (értsd gusztustalan) kötött-szőrös füles sapka Wangqiantől és Lümongtól ajándékba. Szerintük tökéletesen passzol a stílusomhoz…

16.A kínai néphadsereg katonai kabátja egy kínai pajti anyukájától, kölcsönbe. Viselve áldott állapotban levő elvtársnőbe oltott hajléktalan utánérzetet kelt.

17.Szupermeleg jégeralsó. Gyanúsan férfi, mert elöl praktikus kis hely van a szerszámnak. Majd oda rejtem a pénzem.

Ezek tehát a legfontosabbak. Megközelítőleg két hétig leszünk oda, ha utána sem jelentkezem, Balázs eladott egy pár meleg kesztyűért.

UPDATE: A védőital már tegnap elfogyott, pedig még el sem kezdtük az utat. Sanyarú sors...

 Ma roppant tevékeny napom volt, és a szokásostól eltérően eredményes is, viszonylag jelentéktelen idő elvesztegetésével. Délelőtt kiiratkoztam az isiből, ami négy pecsét beszerzését jelentette, miszerint egy könyvet sem loptam el, és nem tettem kárt semmiben. Ez roppant gyorsan is mehetett volna, hiszen a kínaiak tökéletesen automatizáltak, csakhogy nekem volt egy aprócska problémám, méghozzá az, hogy január 31-ig továbbra is szeretném élvezni a diáksággal járó előnyöket. Ezzel teljesen összezavartam őket, homok került a gépezetbe. Persze én voltam a hibás, mert elfelejtettem, hogy bonyolult kérdésekkel, összetett mondatokkal soha nem szabad őket terrorizálni. Az pedig, hogy és most továbbra is megtarthatom-e a diák-státuszt, annak számít. Mint kiderült, így kellett volna kérdezni: később is használhatom még a diákigazolványom? Jó pap holtig tanul. Egyébként szerencsére igen.

Ezt követően találkoztam Vladdal, aki Zoli egyik Kazahsztánból ideszármazott orosz haverja, anno együtt tanultak, 19 éves, és életében először van Pekingben, ebből kifolyólag pedig még nem volt a Tiltott Városban. Ahol szégyenszemre én sem, mert már minden ismerősöm ezerszer megjárta, egyedül pedig nem olyan szórakoztató ott bolyongani, szóval folyamatosan halogattam. Mikor véletlenül megemlítette Zoli, hogy Vlad sem járt arra, ellenben tervezi, azonnal lecsaptam. Finoman szólva is nehezen találtuk meg egymást, hiszen azt sem tudtuk, hogyan néz ki a másik, de végül összehoztuk, és közel négy órát töltöttünk az Aranybörtönben. Szerencsére az idő is kegyes volt, szikrázó napsütésben ténferegtünk, néztük végig a császári hálószobákat, fogadótermeket, a kincstárat, a parkot, amiről az utolsó császár memoárjaiban úgy emlékezett meg, hogy itt került legközelebb a természethez. Kövezett tér néhány fával. Szerencsétlen, nagyot nézhetett az átnevelőtáborban.

Zoli 5-kor végzett a melóhelyen (anglotanítás ugye), és amíg rá várakoztunk, elmentünk Peking legnagyobb könyvesboltjába (méreteit tekintve körülbelül fél Szolnok), hogy beszerezzek valami megfelelő ajándékot a tutoromnak. Jövőhéten ugyanis Wangqian hazautazik újévezni, legközelebb már csak Magyarországon találkozunk, mikor ásni jönnek, így azt találtam ki, főzök neki, Lümongnak (ő is évfolyamtársunk, és jön hozzánk) meg akkor már a tutoromnak is. Székelykáposztára gondoltam, meg a Longéknál hatalmas sikert aratott keksztekercsre, és egy-egy apróságra, ami talán jelképezni tudja, mennyire hálás vagyok ezeknek az embereknek, azért a leírhatatlansok segítségért, amit nyújtottak. A tutorom következő félévben a Selyem útról tart órát, ezért azt találtam ki, kap egy könyvet Stein Auréltól. Mert ő magyar is meg Selyem út is. Nagy szerencsémre sikerült megtalálni, remélem örülni fog neki. Wangqiannek hajcsatot vettem, mert mióta megdicsértem a félig összefogott frizuráját, folyton úgy hordja, Lümongnak pedig valami csokit fogok, mert vele nem kerültünk annyira közel.

 Miután beszereztünk mindent, megérkezett Zoli, és elmentünk egy all you can eat pizzázóba, ami nagyon drága volt, de legalább halálosan telefaltuk magunkat. Végül még arra is maradt idő, hogy minden vagyonom leemeljem a magyar kártyámról, mert kell ugye a modern steinaurélkodásra. Ezzel kapcsolatban egyébként csak annyit, hogy ember tervez, kínai tömeg végez: Balázs (mellesleg Vlad egyik legjobb barátja, kicsi a világ) tegnap hívott, Hohhotból nincs jegy se Dunhuangba, se Ürümqibe, de benyögték, hogy Pekingből van. Ürümqibe. Pekingből. Ismétlem, Ürümqibe. Igen, eddig azt mondták, január 15-ig eladtak minden jegyet az Ujgur fővárosba. Most meg mégsem. Szóval január 11-én mégis Ürümqibe megyünk. Kína…

 Vannak napok, amikor nem érdemes kikelni az ágyból, mert úgysem sikerül semmit elintézni. Na, a mai éppen ilyen volt. Persze tulajdonképpen semmi extra nem történt, csupán rengeteg apró bosszúság, és hiábavaló időpocséklás.

Már egy ideje motiválatlan vagyok, a közelgő hazautazásom miatt úgy érzem, semmi értelme bármibe is belefogni, úgysem tudom befejezni, vagy biztosan nem úgy, ahogy szeretném. Ezért voltam olyan lelkes, hogy ma végre kénytelen leszek reggel kimozdulni, és ha már a tanszéknél vagyok, eltölteni a napomat a könyvtárban, majd fogni a sátorfám, és mint aki jól végezte dolgát, végleg kiiratkozni, mert az ösztöndíjügyintézők szerint ezt január 6 után már nem tehetem meg.

Az még hagyján, hogy olyan hideg van kint, hogy maszkban járnak az emberek, elkerülendő az arcra fagyott jégcsapokat, én meg szilveszterkor elhagytam az egyetlen normális pulóverem (erről legyen is elég ennyi: pars pro toto jellemzi az estét…). Az sem bántott igazán, hogy a bekrepált fényképezőm miatt a könyvtárazás is kudarcba fulladt. Merthogy végre beszereztem a korán kelés fő okát, a kínai katonai kabátot. Ugyanis – mivel 6-ától megszűnik itt az élet, elterveztük a pár héttel ezelőtt vidékről idenyaralt magyarral, Balázzsal, hogy kicsit körbeutazzuk a Selyem utat, ami egyrészt nekem egy álom, másrészt -40 fok van arra. Szóval egy pajtitól kölcsönkértem az anyukája(!) katonai kabátját, mert nekem nincs meleg cuccom, az ujguroknak meg milyen örömet okoz majd, hogy lesz kit hátba lőni.

De aztán eltörött a mécses. Éppen boldogan, és jéggé fagyva tértem vissza a koliba, mikor hívott Balázs, hogy nincs jegy az Ujgur Autonóm Tartományba. Egyáltalán. Sehova. Sehonnan. Tudtuk, hogy a kínai újév miatt az egész ország utazik, meg azt is, hogy csak 10 nappal az indulás előtt lehet jegyet venni. A jegypénztáraknál kígyózó óriási sorokra is felkészültünk lelkileg (főleg én, mert Balázs veszi meg őket, hátha vidéken egyszerűbb). De azt nem sejtettük, hogy 1, azaz 1perc alatt eladnak mindent. Igaz, hogy mindkettőnk helyi ismerősei (is) idestova egy hónapja tudják, hogy utazni akarunk - Wangqiantől még meleg sapit is kaptam, hogy ne fázzak a hidegben - mégsem mondta senki, hogy jegypénztárnál nem lehet jegyet venni ilyenkor, csak speckó netes oldalakon, ahol január 15-ig bezárólag eladtak mindent, utána is csak azért nem, mert még nem lehetett. Wangqiannek persze voltak elmés ötletei, miszerint utazzak keletre, vagy ne menjek sehova, amitől teljesen elborult az agyam, hiszen hetek óta arról áradozok, hogy végre esélyem nyílik látni azokat a leleteket, amikről a disszertációm írom, és a nagy Stein Aurél nyomdokaiba lépni. Szóval teljesen összetörtem. De tényleg.

Aztán végül jött az isteni szikra, meg minden jó, ha a vége jó, így kitaláltam, hogy fordítsuk meg a dolgokat, és kezdjük ott, ahova utoljára mentünk volna, azaz Belső-Mongóliában. Bukunk némi pénzt, ki kell hagyni pár helyet, de a lényeg, hogy MEGVANNAK A JEGYEK! Tehát ezek után már eléggé valószínű, hogy utazunk, és valóra válik az álmom. Legalábbis egy része. Íme a terv:

1. január 10---indulás a belső-mongol fővárosba, Hohhotba. Közel 8 óra vonatozás, hun leletek, jurták, kínai hercegnők, sztyeppe, dinoszauruszok.
2. január 12---indulás a buddhista paradicsomba, a Stein által is kirabolt izé feltárt Dunhuangba. 34 óra vonatút, 9óra várakozással, buddhista barlangkomplexumok, sivatag, szentélyek.
3. január 15---indulás Turfánba, a Selyem út egyik leglenyűgözőbb városába. 19 óra vonatút, halott városok, földalatti katakombák, a Stein által feltárt astanai selymek.
4. január 19---indulás az Ujgur Autonóm fővárosba, Ürümqibe. Római selyemleletek, nyugati arcvonásokkal rendelkező múmiák, mecsetek, bazársor, melegvizes források, naan, kebab, a magyarokat (leszámítva az elnyomó kínai katonának öltözöttet) rokonoknak tekintő ujgurok.
5. január 23 vagy 24---vissza Pekingbe, 35 óra vonatozás, 26-án érkezés, 31-én utazás Magyarországra.

Ez hát a terv. Apró szépséghiba, hogy eddig csak Hohhotba van jegyünk, és ha így folytatódik az újévi népvándorlás, onnan nem is jutunk tovább. De legalább a fővárosból elmenekülünk. Madarat lehetne fogatni velem, de az official piece of shit day tovább folytatódott, bár szerencsére ez az utazás ezen szakaszát már nem befolyásolja.

(A második képen egyébként Zolival vagyunk láthatók szilveszterkor, ekkor még viszonylag kulturáltan, pedig reggel 11-től pusztítottuk a pálinkát…)

 Eljött hát a nagy nap, a keresztény világ legnagyobb ünnepe, ami a kínai világ számára egy tökéletesen átlagos szombatot takar, az elmúlt évek nyugatmajmolásának köszönhetően néhány giccses műfenyővel és hóemberrel megspékelve.

Az én fogadott öcsikémmel, Lalival viszont mindenképpen szerettünk volna ünnepelni, és szerencsére ehhez a kvartett kínai tagja, Long is partner volt. (Kate sajnos nem lehetett velünk, hazautazott Amcsiba ugyanis, de azért nem feledkezett meg a barátokról: ma ő ébresztett egy boldogkaris hívással, bár gyanúsan sokat érdeklődött a pálinkám felbontottsága és fogyasztottsága felől… )

Szóval Longnál terveztünk egy hatalmas multikulti főzéssel egybekötött közös karácsonyozást. Én már déltől ott lebzseltem, boldogítottam Longot és unokahúgát, Negyvennégyet, majd megérkezett lakótársuk, Baobao Koreába emigrált exosztálytársa (akinek persze nem tudom a nevét), és együtt elmentünk bevásárolni. A hangulat fenomenális volt, tekintve, hogy mindenkit leépítettem azzal, hogy az agysorvadás és idült elmezavar következtében felcserélve használtam a szavakat. Végig azzal szívattak, hogy teavaj helyett vajteát veszünk, meg keksztekercs helyett tekercskekszet csinálunk. Kemo helyett meg Mokenek hívtak. A nagy viháncolás egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam egy hatalmas ormányos teknőst az egyik élő eleségeket tároló akváriumban, aki véres végtagokkal, kétségbeesetten próbálta kiküzdeni magát, míg fel nem adta, és a biztos halál tudatában, lehajtott fejjel, megadóan várta a szenvedés végét. Persze teljesen megvadultam, úgy kellett lefogni. Először bőgni akartam, aztán megvenni, lenyilazni a kínzóit, kitépni a szívét minden teknősevőnek. A többiek meg azzal nyugtattak, hogy holnap is itt lesz. Nem értették, hogy miért visítom, hogy pont ez a baj, és inkább magam tekerném ki a nyakát szegénynek, mint hogy tovább szenvedjen szerencsétlen. Végül elvonszoltak, de szinte egész este kísértett a látvány:(

Hat körül befutott Lali, és az ukrán Valika, aki Long barátnőjének, a szeptemberben megismert, de időközben hazautazott Emmának az évfolyamtársa. Nem sokkal később megjelent Longék sokadik lakótársa, Feifei, és barátnője, az Emma búcsúbulijakor megismert Xiaomi. Így lett teljes a csapat, és kezdtünk neki a főzésnek az aprócska konyhában. Rengeteg kaját terveztünk, és bár melegváltásban dolgoztunk, így is éjfélre lett vacsora. Csináltunk töltött káposztát, keksztekercset (Negyvennégy meg Long is függők lettek, kérték, hogy mindenképp legyen a menüben, Negyvennégy még végig is kuktáskodta az egészet, hogy ellesse a roppant bonyolult fortélyokat:). Long a kedvenceimet készítette: földimogyorós spenótsalátát, édes-csípős mártásban úszó padlizsánt (bár ez kicsit túl sós és túl csípős lett, pedig kétszer is átsütötte) meg sörtésztaszerű cuccban rántott gombát(ezt a nagy éhségben már jóval a többi előtt befaltuk). A húsosoknak csinált valami levest meg kólában karamelizált disznót. Baobao yunnani fokhagymás husit főzött, a koreai emigráns csajszi pedig stílszerűen csípős koreai tésztarudakat, ami egyébként rettentő finom volt, csak a nyelőcsövünket égette darabokba. Valika ukrán hússalátát csinált, a kedvemért vega verzióban is (bár láttam az értetlenséget és a sajnálatot a szemében:). Plusz desszertnek pedig sütöttünk még palacsintát, amit Lali jóvoltából ötputtonyos tokajival öblítettünk le.

Volt persze skypolás is a családdal, bemutattunk mindenkit mindenkinek, hatalmas nyüzsgés, jókedv-kacagás, és hajnal három, mire repedező hassal és álmos pillákkal ágyba kerültünk. Fantasztikus karácsony volt.

Ma pedig elindultam a Keleti katedrálisba, esti misére, mert naivan azt hittem, hogy karácsonykor ilyen is van. Az még hagyján, hogy tévedtem, de valami olyat láttam, ami biztosan maradandó agykárosodást okozott. A hatalmas templom körül legalább száz, vagy annál is több öreg, nagymamik és papik, mikulássapkában, neonszínben játszó fénybotokkal diszkózenére egyentáncoltak. Közvetlenül a lépcsőkön álló hasonló kinézetű mamókák és papókák vezénylete alatt, rendezett sorokban, hol lábat, hol kezet, hol fénybotot, esetleg mankót lóbálva, ide-oda forogva. Nem csoda, hogy a templom zárva volt. Én is megijedtem, és fénysebességgel menekültem el a tett helyszínéről.

 Félreértés ne essék, imádok itt lenni, és rettentő szerencsésnek is érzem magam emiatt. Mármint hogy szeretek Kínában élni. Ezzel ugyanis – tisztelet annak a kevés kivételnek – szinte egyedül vagyok. A legtöbb ismerősöm ugyanis számolja vissza a napokat, vagy legalábbis nem itt képzeli el az életét. És megvan rá a nyomós okuk. Ez pedig – legalábbis részben – nem más, mint a mondjuk úgy, kínai mentalitás. Az itt élők világa, ami egy másik dimenzió, és finoman szólva is megkeseríti a külföldiek életét. Nem gonoszság ez, ők egyszerűen csak ilyenek. Mondok is két példát. Önmagában egyik sem különleges, de talán képes érzékeltetni, mire is gondolok.

Történet 1.

Nemzeti Könyvtár, selyemutas kiállítás. Legalábbis ezt szerettük volna megnézni ugye, de a könyvtár tulajdonképpen könyvtárkomplexum, vagy sokkal inkább egy tejes város. Így hát logikus módon megindultunk a kiállítótermek néven futó szárny felé. Itt roppant kedves biztonsági őr néni fogadott, aki még kedvesebben megkérdezte, mit óhajtunk. Elmeséltük neki, hogy úgy hallottuk, hogy van itt egy kiállítás, ami a híres Selyem utat mutatja be. Ó igen, válaszolta, az a B szárnyban van, fáradjunk ki, majd jobbra. Meg is tettük, sikeresen meg is találtuk a B szárnyat, ahol a felújítás miatt a kiállítás zárva felirat szerepelt. És igen, felmerül a kérdés, hogy a néni ezt miért nem közölte velünk, hiszen akkor megspórolhatott volna nekünk némi energiát. A válasz nagyon egyszerű: nem kérdeztük. Csak annyit akartunk tudni, hol van a kiállítás, és ő meg is mondta. Az, hogy teljesen rohadtul fölösleges elbattyogni odáig, mert nem nézhetjük meg, mellékes.

Történet 2.

A koliba ingyenes a házhozszállítás, és van egy kínai kricsmi, ahol nagyon-nagyon olcsó, és egészen ehető is a kaja. (Persze a kínai kaja, de én nyugatit elvből nem eszek, mert drága és szar is, és kifejezetten a válogatós nyugatiak lenyúlására főzik.) Szóval a kedvencem az édeskés mennyei szószban tocsogó padlizsán (ami egyébként csípős, de sok hét folyamatos könyörgés után megtanulták kihagyni az erőspaprikát-ez is megérne egy történetet), amit nagy gyakorisággal rendelek, hiszen csak 10yuan. Tegnap is azt szerettem volna enni, hívom is a krimót, mondom, hogy a padlit kérem csípős nélkül, mondják is, hogy jó, hiszen már ismernek. Na de itt jön a csavar, a változás, a kínaiak teljes megzavarintása: nekem csak 100-asom van, azaz nincsen apróm, azaz legyenek szívesek váltópénzt is magukkal hozni, hogy vissza tudjanak adni nekem. (Tapasztalat, hogy sosincs náluk apró). És igen, mindezt ilyen szájbarágósan adtam elő, mégiscsak négy hónapja vagyok itt. Mindez hosszú perceket vett igénybe. Néni válaszol, persze-persze, hoznak aprót, semmi gond, ne izguljak. Mondanom se kell, rohadtul nem tudott visszaadni a gyerek, ugyanis nem volt nála csak százas, ami itt a legnagyobb címlet. Igen gyorsan elborult az agyam, és átváltottam mucsizoltánba, ami kínaiul alapvetően is kihívás, hogy minek koptattam fölöslegesen a szám a telefonba. Természetesen ettől is csak én éreztem magam jobban, mert a lárvaarcú - ahogy Kapitány mondaná - kínairól lepergett az egész, azt sem értette, mi a bajom (mármint nem a válogatott kínai jókívánságokat nem fogta, a problémát). Valószínűleg azt sem tudta, hol van. Annyira bosszantóan idült feje volt, hogy igen nehezen álltam meg, hogy pépessé ne zúzzam valamivel. Olyan jól esett volna. Annyira. Végül elkaptunk valami kolis csajt, aki adott aprót, így nem kerültem kőfejtőbe, se kivégzőosztag elé.

Tudom, hogy egyik történet sem extra, és bárhol megesik hasonló. Nem is ez a baj. A gond az, hogy itt nem megesik, hanem ez az állandó. Csak ez van. És így talán már sokkal érthetőbb, hogy miért akarnak sokan hazamenni innen, ufóföldről.

És hogy én miért nem? Egyrészt, mert folyamatosan zen állapotban vagyok (na jó, a kajaszállítósnál nem voltam, de az kivétel:) Nem úgy állok a dolgokhoz, hogy ezt most elintézem, hanem úgy, hogy úgysem sikerül, aztán meg jól meglepődök, ha mégis. A másik pedig a csodálatos magyar nyelv. Nyugodtan mondhatom az arcukba, hosszan, ízesen, mert a tehetetlen düh ellen csak ez segít. Meg az edzések.

 Mármint a harmadik óra, amit az egyetemen tartottam.

A hétvégi duhajkodás miatt tulajdonképpen egyetlen napom volt felkészülni, de ez szerencsére a végeredményt nem befolyásolta. Hihetetlen, de azt hiszem, rutinom lett.

Még én magam sem hiszem el, hogy két óra hosszát olyan könnyedséggel rizsázok végig, mintha az anyanyelvemen tenném. Persze nincsenek kétségeim, hogy a kínaim rettentő messze van az élvezhetőségtől, de a pajtik értettek, meg nevetgéltek, szóval a lényeget sikerült átadni.

Ráadásul rettentő sokat köszönhetek ezeknek az előadásoknak, mert nemcsak a kommunikációt könnyítették meg, de jóvoltukból a régészeti szakkifejezések nagy részét is  sikerült elsajátítanom. És még most is felfoghatatlan, hogy zsigerből vitatok meg olyan problémákat, mint a hun köznép anyagi kultúrájának mibenléte vagy nemléte, meg a magyar államalapítás jelentősége.

Ezt például először nagyon nem értették. Ugye ma a régészeti korszakokat meg az otthoni ásatási módszereket kellett bemutatnom, és hát nagyon csodálkoztak, hogy miért van elkülönítve a honfoglalás meg az államalapítás. Mikor pedig István templomépítős meg sámánkodósbüntetős törvényeiről meséltem, azt hitték, viccelek. Mert milyen hülyeség kötelezővé tenni a templombajárást. És kínai szemmel nézve igazuk van, csak hát evés közben jön meg az étvágy, meg a jó gondolatok, én is mondat közben döbbentem rá, hogy ez nekik kínai. Vagyis magyar. Szóval rögtönöznöm kellett, elmagyarázni, hogy nomád kultúra, letelepedett népek tengere, nagy magyar oázis meg ilyenek. És a végére értelem gyúlt a szemükbe. Vagy csak úgy tettek.

Meg persze büszkélkedtem is sok-sok fotóval a burai meg falvai ásatásokról, meg az én múzeumi családommal, és még Brigetióval is. Végigelemeztem a módszereket, meg a tervásatás és megelőző feltárás különbségeit, de a lex buldózerbe azért nem mentem bele, meghaladta volna a képességeim:)

És most, hogy lassan vége a félévnek, és nem fogok többet előadni, kezdem rettentően sajnálni. Mert akármennyit hisztiztem is az órák előtt, meg izgultam, hogy szánalmasan béna vagyok, mégiscsak álomszerű lehetőség volt a Beidan tanítani, tapasztalat szempontjából pedig szavakba sem önthető. És tudom, hogy sokat kell még fejlődnöm, meg gyakorolnom, de azt hiszem, szívesen csinálnám még:)

 A hétvége után bizton állíthatom, Peking egy kis falu, tömve magyarokkal.

Persze ezt még pénteken, mikor Lali felhívott, hogy egy osztálytársa érkezik pár napra wanrwanrolni (mondjuk úgy, hogy kikapcsolódni:), és csatlakozzak be én is hozzájuk egy kis beszélgetésre, még nem sejtettem. Eltemettem magam ugyanis a kutatásba, mert az ösztöndíjas ügyintézők tájékoztatása alapján kiderült, szép és jó, hogy január végéig van ösztöndíjam, de a félév a december végén véget ér, január 6-tól itt már a fű se nő, ergo könyvtár sem lesz. Szóval pár hetem van, hogy összeszedjem azt, amit eddig még nem sikerült, plusz újabb remekbeszabott kínai előadást tartsak, ezúttal cöccögő bácsi 1 óráján. Mert nehogy már kimaradjon a jóból. Még egy napom van felkészülni, két órát kell vartyogni. Már immunis vagyok.

Szóval ilyen körülmények között ért a kedves invitálás, és mivel már kínai írásjegy alakúra kockult a fejem, gondoltam egy kis beszélgetésből nem lehet baj. Naiv vagyok.

Egy nyugati típusú kocsmában találkoztunk, ami ritka, mint a fehér holló. Ott volt a szokásos banda, Kate, Long, Lali és az új arcok, Zsófi, a portugál pasijával, Noémi, aki filmezést tanult itt, Erzsi, aki talán nyelvet, meg Balázs, aki ugye jött kikapcsolódni. Meg mások is, akikre nem emlékszem. De nem csak én, senki. Laza beszélgetésnek indult, néhány koktéllal, és senki, de tényleg senki nem tudja, hogy miért nincsenek emlékeink.

Az este jellemző mondata (a három herém van után, amit Balázs megtanultatott a portugál Philippével): ’Pedig nem is ittam sokat, csak két vödörrel’

Másnap (szombaton) vasárnapi családi napot tartottunk kínai módra, azaz világtalanul és látszólag cél nélkül andalogtunk, és hatalmas kerülőkkel jutottunk A-ból B-be. Gyakran C-be. Régi tervem volt ugyanis csekkolni a selyemutas kiállítást a nemzeti könyvtárban, ami az állatkert közelében van, és most hogy találtam kapható kísérőt, el is indultunk. Az állatkertnél viszont eszembe jutott, hogy még nem láttam a pandákat sem. Nem? Akkor nézzük meg. Szóval teljesen spontán elmentünk duci, cukorborsó gyúróspandákat, meg tigriseket, meg bokrokba hugyoztatott kínai kisgyerekeket lesni. Lehengerlő élmény voltJ

Este követségi emberekkel találkoztunk, ami abszolút nem az én világom, de már késő bánat, meg végül is a maga módján nagyon jól sikerült. Éjfél körül becsatlakoztak Zsófiék, Lali, és még egy magyar srác, Zoli, akihez második mondatom, közvetlenül a szia után: ’Angolt tanítasz itt? Á szóval te is kurva vagy.’ Eredményesen bemutatkoztam tehát, pedig nem is ittam.

Balázs vonata reggel 7-kor indult, így megbeszéltük, hogy nem fekszünk le aludni, hanem lovagiasan társaságként szolgálunk, és megvárjuk vele a hajnalt. Épp egyik kocsmából a másikba tartottunk, mikor belebotlottunk két pasiba, akik éppen rettentően magyaráztak valamit, magyarul. Én komolyan azt hittem, hallucinálok. De nem, Peking, ez a kis luk, tömve van velünk. Természetesen a nagy riadalomra le is gurítottunk pár pohár üdítőt. Aztán jó magyar szokás szerint, nem lévén se pénzünk, se különösebb bulihangulatunk, kerestünk egy melegedőt, azaz egy bank zárt ATM fiókját, beültünk, és első metróig beszélgettünk. A négy csöves.

Most pedig szörnyű lelkiismeretfurdalás közepette egyszerre gyártok ppt, kutatok, cikket írok, és utazást szervezek. Nesze neked magyarbuli.

Már a kínai utam előtt tudtam, hogy tetoválás formájában is meg fogom örökíteni e kalandot. Egy képpel, ami emlékeztetni fog, mennyit tanultam itt. Aztán jött Baoji.

Minden tetoválásom  számomra fontos dolgokat szimbolizál, az életem egy-egy jelentős állomása rajzokba zárva. Amit Baojiben megtapasztaltam, pontosan ilyen lépcső, igazi vízválasztó. Nem csupán azért, mert sikerült maradandó károsodás nélkül túlélni, hanem mert a körülmények ellenére is megtanultam élvezni az ottani lét minden percét. Egyszerre jelenti számomra a kitartást és a türelmet, azt, hogy az álmaimért bármilyen nehézséget hajlandó vagyok elviselni.  

Baojiben a tünékeny kényelem jelentőségét vesztette, nem volt más, csak az ásatás, a munka öröme, színtiszta, esszenciális régészet. És barátok. Igazi, segítőkész, lelkes barátok. Mindezekért végtelenül hálás vagyok, és sosem fogom elfelejteni. Annál is inkább, mert mindezt ma kép formájában is megörökítettem.

Négy írásjegyet választottam, amelyek egy baojiben feltárt bronzkori edényen találhatók. Duofuwujiang, azaz mérhetetlen és határtalan szerencse. Hogy itt lehetek, hogy áshattam, hogy ilyen barátokra tettem szert otthon és itt egyaránt, hogy ilyen családom van, akik mögöttem állnak, és mindenben támogatnak.  Ez hát Baoji bőrbe vésve. 

Még most sem hiszem el teljesen, hogy a világ 46. legjobb egyetemén taníthattam. Ráadásul rómaiakat, kínaiul.

Tudtam én már hónapokkal ezelőtt is, mikor a tutorom bejelentette, hogy rettentően szeretné, ha az egyik rómás kurzusát én tartanám, hogy ez hatalmas megtiszteltetés, meg kihagyhatatlan lehetőség. De igazából csak most húzódik őszinte mosolyra a szám, hogy már túl vagyok rajta.

Na nem magától a tanítástól féltem, vagyis nem attól, hogy kiálljak a diákok elé vartyogni, hanem attól hogy

1.hogy jövök én ahhoz, hogy másokat tanítsak, mikor még nekem is bőven van mit tanulnom

2.azon a szinten, ahol az én kínaim van, hogyan is oktathatnék én bárkit is, pláne anyanyelvűeket

Ráadásul nagy volt a nyomás, mert tudtam, hogy a tutorom – aki mellesleg a legmaximalistább ember a világon – most kívánja lecsekkolni, alkalmas vagyok-e a tanári pályára, azaz méltó-e arra, hogy a jövőben segítsen melót találni valamelyik egyetemi tanszéken.

Két különböző előadást kellett tartanom, az egyik Marcus Aurelius (kínaiul Maerkuse Aolielisi), Lucius Verus (kínaiul Weilusi) és Commodus (kínaiul Kangmaode) uralkodása, illetve a másik a római vallás bemutatása.

Szerencsére már tegnap – mikor megmutattam a kész ppt-ket – sikerült egy elégedett fejbiccentést kicsikarnom a tutoromból, mert ugye ő nem rómás, én meg azért mégiscsak ezt tanultam öt évig.

Ma pedig óra előtt folyamatosan kínai rádiót hallgattam, hogy benne legyek a nyelvben, így a vartyogással sem volt különösebb gond. Még a béna poénjaimon is röhögtek, ami nagy szó, mert még ha nem is volt vicces, legalább tudták, hogy nevetni kell, ami azt jelentette, értették, mit nyökögök nekik.

Szóval tisztességgel elnyomtam a két órát, a tutorom elégedett volt, de természetesen nem maximálisan. Egyik kézzel ad, másikkal elvesz, így vacsi közben (fáradozásaimért cserébe meginvitált) közölte, hogy legközelebb kevésbé ragaszkodjak a diákhoz, mert jobb lenne, ha azokat csupán illusztrációként használnám. Tökéletesen igaza van, csakhogy olyan kifejezések tömkelegét, mint damnatio memoriae, divinatio electia, optimus princeps stb. mind-mind megjegyezni kínaiul, és tökéletes hangsúllyal előadni, úgy, hogy a kis diákok is megértsék, miről van szó, 2,5hónap Kína után meghaladja a képességeimet.

Ettől függetlenül tényleg elégedett volt, és ismét, immáron nyomatékosan megjegyezte, hogy ő hamarosan nyugdíjba megy…

 Az elvtársak távozását követően szakadatlanul esett, amit részben cikkírással, részben óralátogatással töltöttünk. Itt ugyanis nem ismerik a tétlenség fogalmát, lazsálni képtelenek, elméjük fényesítésére azonban bármikor készek. Este némi édesség és gusztustalan disznóláb (ez a tanárok kedvence, és még aranyárban is mérik) kíséretében elköszöntem mindenkitől, nagy taps, ölelgetés, bódottá, várnak vissza. Az ásatásvezető annyira megörült a disznócsülköknek, hogy megszervezte, hogy a Baojibe múzeumlátogatni vágyó koreai diákok magukkal vigyenek, és gondoskodjanak róla, hogy eltaláljak a vasútra. A taxi, busz és frenetikus ebédünk költségét pedig az ásatás állta. Már ezért megérték a disznópaták.

Volt nagy búcsúzkodás, szakadó esőben a kapuig kísértek, szám és e-mail-csere, minden, ami kell. Nagy örömömre Amy is velünk tartott Baojibe múzeumlátogatni, Yahui pedig a buszállomásig kísért.

A baoji új bronzmúzeum önreprezentációhoz már lassan hozzászokott szememnek is sok volt, gigantikus építmény, napóraszerű kiképzés, körülötte bejárhatatlan park, épülő lakóházak. A felfoghatatlan épségben és korrodáció-mentesen fennmaradt, i.e. 9-8. századi bronzok önmagukban is lenyűgözőek voltak, de hozzáértő régészhallgatókkal körbejárva rengeteg szakszót is sikerült elsajátítanom. Egyébként öten voltunk, ugye Amy, a hongkongi lány, aki antropologia BA-t végzett, így a régészethez még nem sokat konyít, viszont 1000000 kérdése van, a kapott válaszok pedig engem is sokszor megvilágosítanak. Egy koreai kutatónó, aki csereprogram keretében érkezett egy hétre, kukkot sem beszél kínaiul, ellenben roppant nagy koponya lehet, és egyébként is miatta volt megszervezve a múzeumtúra. Egy koreai régészhallgató, aki Koreában szakács BA-t végzett, aztán rájött, az nem neki való, és most régésznek tanul. Velünk tartott egy kínai erő is, ő is MA-s, és a tutorom nemrégiben vágta ki a rómás kurzusáról, mert lusta, ezért retteg tőle, meg tőlem is, mert ugye itt az ő PhD-sának számítok.

A múzeumban csodálatos animáció kíséretében Baoji városának legendáját is megismerhettük. Baoji ugyanis kb kincsecskecsirkeként fordítható. A történet szerint egyszer egy dagadt vadász fogott egy lila mágikus kecskét, akit fel akart falni, de két kiskölyök megjelent, és nagy tudálékosan leintették, hogy talán mégsem kellene. A vadász rögtön gyanút fogott, hogy a kölkök tudhatnak valamit, biztos miniistenek, vagy legalábbis valamiféle szent lelkek, ezért elhatározta, hogy foglyul ejti őket, hogy hatalmukat használva a világ urává váljon. A gyerkőcök viszont nem ettek meszet, amint a dagadék üldözni kezdte őket, ügyesen csirkévé változtak, és elrepültek, az egyik éppen arra a helyre, ahol ma a mesés Baoji nevű városka fekszik…

Múzeumozás után a többiek leraktak a vasúton, és visszatértek, én pedig néhány óra várakozás után megkezdtem 16órás éjszakai menetemet Pekingbe. Ezúttal egy háromemeletes vonattal, ami az előzőnél némileg kényelmesebbnek mondható. Az út persze nem telt eseménytelenül, a középső szinten rettentő veszekedés tört ki ugyanis egy nő és a pasija között. A banya valami oknál fogva nagyon nem bírt magával, mindennek elhordta a pasit, üvöltés, hajtépés, úgy, hogy mind a három szint zengett. Aztán pasi megelégelte a dolgot, és egy akkorát lekevert a nőcinek, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Erre az irdalmatlan sivalkodásból és bőgésből következtettünk, amire az utazóközönség egy része elégedetten bólogatott, hogy ez ám a csodálatos kínai családmodell, a másik része meg eszeveszetten rohant, hogy lekamerázhassa az eseményt.

Emellett a telefonom is folyamatosan csörgött, a pekingi barátok már nagyon várnak, az ásatáson megismertek pedig izgulnak, hogy épségben megérkezem-e. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. És hogy megérte-e az egy hét pokoltúra Baojiben? A válasz egyértelmű. Annak tudatában is, hogy a körülmények egy megsemmisítőtábor szintjét közelítik, bármikor visszamennék. Egyrészt a társaság mindenért kárpótol, kedvesek, segítőkészek,önzetlenek. Rengeteget tanultam az ásatási módszerekről, felfogásról, értelmezésről, világnézetről. És ami talán a legérdekesebb, kívülálló létemre bepillantást nyerhettem az igazi Kínába, és lehetőséget kaptam, hogy megértsem a gondolkodásmódjukat, kultúrájukat. Azt hiszem, Baoji vitathatatlanul felejthetetlen emlék marad.

 Nem volt elég a tegnapi hajcihő, ma további elvtársak érkeztek, méghozzá maga a Beida rektora, dékánja és a teljes vezetőség, köztük a régészeti tanszék vezetője.

A reggel még szokás szerint indult, épp Amyvel rajzoltunk metszetet (valahogy erre mindig megtalálnak), mikor megérkeztek a hatalmasságok. Azonnal gödörből ki, felsorakozás, tapsvihar, beszédek, fotók, nevetés, éljenzés, ováció, valahonnan még egy virágcsokor is előkerült. Csodálom, hogy nem vörös szegfűket dobáltunk lelkesítő dalokat énekelve, de majd legközelebb. A rektor nálam külön elidőzött, mert mégiscsak milyen csodálatos, hogy egy nyugati részesülni kíván a nemzet dicső múltjának megismerésében. Az ásatásvezető meg dagadt a büszkeségtől, és bizonygatta, hogy maximálisan kínaivá lényegültem, és az eszme szívem-lelkem átjárja.

Ezután következtek az előadások, a régészeti tanszék tevékenységének bemutatása, majd egy pirospozsgás diákelvtárs prezentációja az ásatás mindennapjairól. A mosolygó, túlcsorduló munkakedvtől és hazaszeretettől átitatott diákokat ábrázoló képekből kiderült, a Beida ifjú régésznemzedéke tántoríthatatlanul fáradozik a Népköztársaság virágzó történelmének feltárásán.

A beszámolókat záró tapsorkánt az ebéd követte, ami a szokásosnál is sokkal finomabb volt (a zord körülményekért egész elfogadható ételekkel kárpótolnak), számlálhatatlan koccintással, és fotózkodással. A rektor mindenkivel szeretett volna külön fotót, velem rögtön kettőt is (ami azért nagyon jó, mert ugye a zuhanyzó és tükör hiánya némiképp rányomta a bélyegét az ábrázatomra), a koccintások során pedig odáig fajult a bódottá, hogy még a szüleimnek is hosszú és örömökben gazdag életet kívánt.

Miután kiörömködtük magunkat, a szakadó esőben kikísértük az elvtársakat, és lázasan integetve, hazaszeretet tekintetében túlburjánzó (azt hiszem, ez egy ablativus limitationis lett) szívvel búcsúztattuk őket.

Szerencsére a tanárok annyira meg voltak hatva a jól sikerült látogatás miatt, hogy a szokásostól eltérően az esőnapot nem tanórával, hanem szabad programmal tölthettük. Ennek oka – mint később kiderült – részben én, illetve külföldiségem volt. A rektor ugyanis annyira meghatódott, hogy nem csupán koreai, tajvani, makaói és hongkongi vendéghallgatók vesznek részt a Beida tanszéki feltárásán, hanem egy igazi nyugati is, hogy elhatározta, több pénzt invesztál a régészeti tanszékbe. Nehogy véletlenül is az elterjedjen el nyugaton, hogy a kínaiak nem zuhanyoznak, és össze-vissza szarnak mindent.

Este Amy, Fangfang és Yahui meghívtak búcsúvacsira, mert bár holnap lesz itt az utolsó estém, de akkor szeretnék elköszönni a tanároktól meg a többiektől, mert egytől-egyig rettentő kedvesek voltak velem, és csupán az ő vendégszeretetük (meg az ehető kaja) tette elviselhetővé az ittlétet. Ja meg a jóslócsontok, amikből rendes mennyiséget fedeztek fel az ásatások során, és vacsi után végigmutogatták az összeset.

 Két napja nagy a felbolydulás az ásatáson, ugyanis hatalmasságok érkeztek ma, a tartományi múzeum vezetőségének személyében. Ennek okán tegnap este fejtágítást tartottak, amelynek lényege a többet, jobban, gyorsabban lelkesítő beszédek megtartásában merült ki. A reggeli turnusban (7.30-tól 11.30, a délutáni pedig 13-17.30) a gödrök között bolyongtam, meg besegítettem Amynek meg Yahuinak a gödrük kaparászásában. Meg akarták nézni, ki tudok-e lapátolni 2 méter mélyről, majd sikeresen megállapították, hogy legalább ebben nem vagyok teljesen hasznavehetetlen.

Délután kimentünk megtekinteni az i.e. 8. századi temetőt, aminek humuszolását nemsokára befejezik a lelkes mamik. Szinte gyorsabbak, mint a markolók. Kaparásztunk egy kicsit a kínai bradessel, aztán visszatértünk a szállásra, és sűrű tapsolás meg hajlongás közepette meghallgattuk a tartományi múzeum igazgatójának beszámolóját a múzeum régészeti tevékenységéről. A lelkes diáksereg a tudós elvtárs minden szavára ovációban tört ki, s könnytől csillogó szemmel tekintett a Népköztársaság dicső múltját feltáró hazafira.

Ennyi tapsot és éljenzést eddig csak filmeken láttam.

Az igazi őrjöngés azonban csak ezután következett. Meg lettünk invitálva ugyanis vacsizni, méghozzá a híres kínai önfőző leveseshez. Viszont enni nem nagyon volt idő, folyamatosan körbe kellett járni a kis kínai páleszt tartalmazó poharainkkal, koccintani boldog-boldogtalannal, majd újra körbejárni, újra koccintani, és mikor végre leülhettünk, más körbejárók érkeztek koccintásra buzdítva. Miután a férfiak kellőképpen belelkesedtek, elszabadult a pokol, lévén megtalálták a karaoke-gépet. A videót mellékelem, szigorúan 18 éven felülieknek. A fehéringes bácsi egyébként az ásatásvezető, aki ma azt mondta, az angolom pont ugyanolyan szinten van, mint a kínaim. Nem vagyok benne biztos, hogy dicséretnek szánta… A barna pulcsis integető lány lila szemüvegben Amy, a piros kabátos pedig Fangfang. A többiek meg a régészelvtársak.

Így vigad a kínai régész

 Pontosan egy egész napot vett igénybe, hogy tökéletesen asszimilálódjak a pokol legmélyebb bugyrához, amely körülmény erősen megrémiszt.

A beilleszkedéshez jelentősen hozzájárult, hogy kijutottam terepre, ahol is a gödörkomplexum kifejezés teljességgel új értelmet nyert. Az egész ásatás ugyanis egyetlen gigantikus bronzkori gödör, i.e. 8. századi, han kori és még ki tudja milyen beásásokkal, házakkal, munkagödrökkel, hulladéknyelőkkel, kemencékkel és mindennel, amit csak el lehet képzelni. Számlálhatatlan réteg, mindenféle kombinációban, nagy gödör ásva kis gödörbe, kicsi a nagyba, mindez kaotikusan egymásra ömlesztve. Ennek megfelelően a gigantomultigödröt tulajdonképp szelvényekre osztották, okos tanúfalakat hagyva köztük, hogy a metszetekben sokáig lehessen gyönyörködni. Minden hallgató (akiknek régésztanoncságuk során egyébként 1! szemesztert kell megszakítás nélkül itt tölteniük) kap egy részgödröt, meg néhány munkást, így gyakorolhatja az ásatásvezetést. Szó szerint, ugyanis egyéb dolguk nincs, mint ugráltatni a munkásokat (akik többnyire mamik és asszonyok, mivel a munkaképes férfiak nagyobb városokban melóznak), kibogozni a rétegek szövevényét (ez teljesen heroikus és nem mellesleg sziszifuszi), illetve ásatási naplót írni. Ez utóbbi tehát nem egységes, mindenkinek van sajátja, ami azért jó, mert mikor le kell bontani egy tanúfalat, a két oldalra, két különböző hallgató által felkarcolt rétegek még véletlenül sem egyeznek. Felszínrajzzal nem nagyon bajlódnak, gondolom azért nyomnak majd egy összesítőt, mikor befejeződik az ásatás. A beásások mélységét bontás előtt egy hosszú bottal saccolják meg, hasonló módszerrel találják meg a sírokat is, de utóbbi módszer hatékonysága számomra már a misztikum határát súrolja.

Az asszimilálódást tovább segítette, hogy megismerkedtem Fangfanggal, aki ízig-vérig kínai, ellenben legjobb barátja Amynek, aki viszont hongkongi, ami már szinte Anglia. Felfogásban nagyon egyezünk, és ha ki akarunk beszélni másokat, megtehetjük az angolunkat használva. Emellett felbútoroztam a harmadikra, a szobatársam pedig egy tajvani (ide sok szívecske képzelendő) phd-s csajszi, aki tapasztalt vén rókának számít, így rengeteget tanáccsal lát el. Például kiderült, hogy egy illetlen bunkó vagyok, mert nem hoztam disznólábat az ásatásvezetőnek. Ez ugyanis a kedvence, és illett volna megköszönni, hogy ide jöhettem. Csak az vígasztal, hogy mikor először jött, ő sem hozott semmit.

Emellett kiderült, hogy sikerült átvennem egy csomó kínai gesztust, hümmögést, vartyogást, és állítólag ha vágott lenne a szemem, már meg sem tudnának különböztetni maguktól. Szerencsére még a turházásig nem süllyedtem. [update: az egyik pajti most kevert össze a szobatársával a folyosón…]

(A képeken az ásatás messziről, egy bronkori ház padlója sütőfelülettel, és az ásatási női wc némi ürülékkel telítve látható.)

 A keresztény hitvilág nagy tévedése, hogy a poklot forró, tűzfolyamok és fortyogó vulkánok tarkította helynek képzelik. Sokkal közelebb állna a valósághoz, ha egyszerűen csak átkeresztelnék Baojire.

Pekingben még naivan azt hittem, az egy hetes túlélőtúrám legsarkalatosabb pontja a végeláthatatlan vonatút lesz, de rettentő nagyot tévedtem. Már hajnalban sejtettem, mikor fogvacogva próbáltam magam a sálamba burkolni, hogy annak ellenére, hogy Pekingtől délre tartok, az időjárás egyre zordabb lesz. De Baoji minden várakozásomat alulmúlta. Két pajti várt egyébként, akikkel buszra szálltunk az ásatásnak helyet adó kis faluig, és akik előzékenyen elmagyarázták, hogy azért érzem magam Szibériában, mert hegyek között vagyunk. Azt tanácsolták, öltözzek föl melegen. Ez a szállásra érve meg is történt. Egyébként a körülmények mondhatnánk spártaiak, de feltehetőleg a jó peloponészosziak megsértődnének, amiért egy félresikerült koncentrációs táborhoz hasonlítom az életmódjukat. Papírvékonyságú falak közé zárt kétágyas szobák (?) képezik a szállást ugyanis, a nyílászárókon öles résekkel, a falakon újságpapír alkotta szigeteléssel. Ez nem is lenne különösebben probléma, nem vártam Grand Hotelt, csakhogy fűtés nincs, és nem is lesz, a szél pedig kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul minden résen befúj. Jelenleg a nap legmelegebb órája van, én pedig szó szerint az összes ruhámat magamra öltöttem. Ez nevezetesen egy póló, egy vékonyabb pulóver, egy anorák, egy katonai pulcsi, egy kabát, sál, kesztyű, egy harisnya, egy melegítőalsó, egy cicanaci, farmer, egy lábtyű, egy térdzokni, egy sízokni és egy edzőcipő. Ennek ellenére remegek a hidegtől. Alig várom a hajnalt, mikor befejeződik földi pályafutásom, és jéggé fagyott múmiává lényegülök át.

Ráadásul a pajtik is csak belöktek a szobába, aztán majd vacsikor szólunk felkiáltással magamra is hagytak. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt az ásatást veseelégtelenség nélkül megúszom.

A vacsora egyébként egészen ehető volt, és közben meglehetősen sok dologról tájékoztattak. Először is, itt minden a túlélésről szól, télen, hóban, fagyban is itt melóznak, fűtés nincs, de ők már megszokták. És hogy mi nincs még? Beltéri wc (az hogy pottyantós, már meg sem kottyan, de az, hogy minden oldalról nyitott, némileg rosszul esik). Zuhanyzó (állítólag valami ficsúr koreai meg a nője háromnaponta eljárnak valahova fürdeni, ha kényeskedni akarok, tarthatok velük, de az ilyesféle mentalitást teljes értetlenség kíséri).

Nesze neked igazi Kína.

 Közel három hónapba tellett, de sikerült összehozni, hogy eljussak a tanszék egyik ásatására. A helyszín a Xiantól nem messze elhelyezkedő Baojitől nem messze található, a cél az volt tehát, hogy önerőből elnavigáljak Baojibe. 16 óra vonatozás, éjszaka, egyedül, az úgynevezett manche, azaz lassú vonat segítségével. A gyorsabb ugyanis duplaáras, nekem meg időm van, pénzem kevésbé, így nem is volt kétséges, hogy kapva-kapok az alkalmon, hogy betekintést nyerjek az igazi Kínába.

Már a vasútállomás elhelyezkedése is sokat sejtet, hiszen a 13 metróvonalból egy sem érinti, ami azt sugallja, ez az a hely, amit a turisták még csak hírből sem ismernek. Nem kellett csalódnom.

Nyelvvizsgaelőkészítőről egyenesen oda tartottam, így volt még időm megebédelni egy közeli étkezdében, ahol olyan sikert arattam, hogy a helyi erők – azaz hatvan és a halál közötti fogatlan bácsik – egymást túlkiabálva láttak el a telefonszámaikkal.

Az állomást némi sétát követően értem el, hatalmas komplexum, áradó embertömeggel, számlálhatatlan étkezdével, minimarkettel, várókkal, azokon belül is minimarketekkel és még néhány minimarkettel. A kínaiak ugyanis az utazásnál jobban már csak a hasukat szeretik, így úton-útfélen lehetőséget biztosítanak nekik ez irányú vágyaik kielégítésére. A váróban emellett forró vizes automata – mert ők ugyan hideg vizet nem isznak – meg telefontöltő állomás is van, és a közel négyezer emberre megközelítőleg tíz ülőhely. Továbbá jó néhány kezetlen/lábatlan nyomorék, akik a gyanútlan, de kétségtelenül krőzuskülföldit megpillantva azonnal gyors meggazdagodásuk potenciális lehetőségét látták, és a ruhámba csimpaszkodva próbáltak fölös yuanjaimtól megszabadítani. Róluk kiderült, bizonyos magyar szavakat tökéletesen értenek.

A peronra csak a vonat indulása előtt fél órával engedtek, ideges kallerbácsik löködtek az ülőhelyeink felé. Utóbbiról csak annyit, hogy mikor Long felhívta szíves figyelmem a lassúvonat kényelmetlenségére, kiröhögtem, mert hogy én mindenhol tudok aludni. Hát itt nem. A MÁV-val ellentétben nem négy, hanem hat ülés van szembefordítva, mellesleg ugyanakkora helyen, vagyis még akkorán se, mert a csomagokat is a lábunk közé kellett venni, ugyanis a tartóra már nem fért föl. Ezt a jelentéktelen apróságot leszámítva amúgy a vonat simán veri a MÁV-ot. Megközelítőleg tiszta – ideges kallerbácsi rendszertelen időközönként a lábunk közé kapar egy seprűvel – , felszerelt – forróvíz, étkezőkocsi, plusz rendszertelen időközönként körberohangászó gyümölcs-könyv-játék,festmény-és bőrövárus nénik – és még a szomszédaim is jófejek. Fiatalok, és cserfesek, akik hozzám hasonlóan annyira smucigok, hogy minden árusnál közölték, majd akkor vesznek valamit, ha ingyen van. Azonnal vértestvéreimmé fogadtam őket.

Ez egyébként egészen addig tartott, amíg hajnal négykor az egyik csaj rám nem borította a vizes flakonjának teljes tartalmát, ami a fűtetlen vagonokban, a repkedő mínuszok között cseppet sem volt kellemes. Néhány magyar szót ő is nyomban megtanult.

 Avagy hogyan vesztegessünk el sok időt és még annál is több pénzt némi kétes külsejű fekete löttyre. Ezzel körülbelül ki is meríthetném a mai nap eseményeinek leírását. Az történt ugyanis, hogy a szervezetem kezdi magát Tajvanon érezni, amitől annyira rettenetesen kétségbeestem, hogy elhatároztam, orvoshoz fordulok. De tanulva a sok kárból, amit a nyugati kemikáliák – különösen hormonok – okoztak, csupán valami gyógynövényes cuccban gondolkodtam. Néhány pohár tea naponta, ami majd segít, vagy ha nem, legalábbis nagyobb kárt nem okoz. Ki is néztem néhány főzetet, meg egy kínai patikát, ahol beszerezhetem. Természetesen ismét elfelejtettem, hogy Kínában vagyok, itt ugye nem így mennek a dolgok. Először is, az általam kinézett gyógynövények náluk nincsenek meg, de ha lennének is, a bölcs patikusok szerint nem is az én bajomra valók, így jobban teszem, ha orvoshoz megyek. Elindultunk hát az egyetemi kórházba, mert ott ugye ingyenes az ellátás. Igen, a nyugati. Tradicionális nincs, azért fizetni kell.

 Így történt, hogy ellátogattam egy autentikus kínai orvoshoz. Egy nem túl magas lépcsőt megmászva lehetett a váróba jutni, ahol gyógynövények illata terjengett, vízesés csobogott lomhán úszkáló halacskákkal, a különböző vizsgálók pedig paravánokkal voltak elválasztva. Én egy idős nénit kaptam, aki nagyon kedvesen és végtelen türelemmel várta, hogy bunkó külföldiekként össze-vissza fotózzunk, sőt még akkor sem rettent meg, mikor megnézte a nyelvem. Egyébként nem történt egyéb, mint elmeséltem neki a panaszom, megnyomogatta a kezem, és közölte, hogy túl sok hideget eszem, és meghűlt a testem. Érdeklődtem, hogy vajon Tajvanon miként hűlhettem meg anno plusz 40 fokban, de ezt a kérdést ignorálta. Írt egy kb. 30féle gyógynövényből álló receptet, amivel el kellett slattyognom a pénztárhoz. Itt, bár csupán 2 ember volt előttem, 30perc várakozás után közölték, hogy váltsak tagkártyát, mert úgy olcsóbb. Alsópénztárba le, papírok kitöltését követően kártyával a kezemben újabb sorban állás, majd egy cetli, miszerint el kell kocognom a legközelebbi szupermarketbe, ugyanis a patika éppen kifogyott aszalt óriás csipkebogyóból/piros szilvából/akármiből. Cetlivel szupermarketbe el, fura gyümölcs megvásárlását követően vissza a dokihoz, sorban állás, újabb cetli, miszerint 3-4 óra múlva jöjjek vissza. Mire ez megtörtént, és kézhez vehettem a műanyagzacskóban úszkáló fekete löttyöket, eltelt a nap, én pedig egy olyan vaskos összeggel lettem könnyebb, amit leírni sem merek. Emellett a lötty az ihatatlanság határát súrolja, és rendkívül sanszos, hogy teljesen hatástalan.

Ilyen nap után szinte teljesen eltörpül, hogy pénteken megesett az első nyelvórám, egy tízévesforma kiskölyköt tanítottam angolra, két órán át, ami mindkettőnknek kínszenvedés volt. Elméletileg ezentúl minden pénteken tanítani fogom (tanár néninek hív szegény), bár lehet, mégsem lesz az egészből semmi, ugyanis végre kezembe vettem az ásatás ügyét, ami azt jelenti, hogy szerdán utazom Xianba. Közel 16 óra vonatozás, mindez egy teljes éjszakán át. Egy hétig leszek távol, ha utána sem jelentkeznék, megettek a vadak.