Dunhuang elhagyása előtt még elugrottunk a Nyugati barlangokhoz, abban a reményben, hogy láthatom a nesztoriánus Krisztus-festményt. Szerencsénkre más turista nem lévén, saját bejáratú ajtónyitogatónk lett, aki volt annyira naiv és elhitte, hogy a Beida által kiküldött neves kutató vagyok, aki a buddhista falfestmények nyugati kapcsolatait elemzi, s ezáltal fel van hatalmazva, hogy a lezárt részeket is megtekintse. Szegény megszeppent bácsi mindenhova beengedett minket, és bátran folyathattuk a nyálunkat a szebbnél szebb ábrázolásokra. A Krisztust leszámítva, mert ő sajnos valahova nagyon elbújt.

Jiayuguanba éjfél után érkeztünk, és már álltunk is a sorba, hogy megszerezzük a jegyet Jingbianbe, amin ugyancsak Ürümqi felé haladtunk át, és aminek közelében a híres kínai-hun Fehér Város található. A terelőkérdésünk a már jól bevált diákkedvezmény volt. Ez esetben azonban minden csel hiábavalónak bizonyult, az okos elvtársak szerint ugyanis Jingbianben nem áll meg a vonat. Bizonygathattuk, hogy bizony Ürümqi felé mi nem egészen 15percet vesztegeltünk az ezek szerint nem is létező állomáson. Végül a csupán 100km-rel arrébb található Dingbianbe vettünk jegyet, és elindultunk szállást keresni. A vasút melletti kócerájban dolgozó recepciós csipás szemeiből ítélve éppen akkor ébredt, és legkevésbé sem volt kedve dolgozni, ezért azt hazudta, külföldieket nem fogadhatnak. Már éppen elhatároztuk, hogy a pult előtt gondosan elhelyezett pamlagokon töltjük az éjszakát, mikor felfedeztünk egy icike szállót, szegény diákok pár órás örömtanyáját, ahova prűd barátnőiket cibálják, s ahol minket is készségesen befogadtak. Nem egészen 600 Ft-ért. Természetesen mosdó nem járt a szobákhoz.

Reggel korán indultunk a 14. században befejezett őrállomásra, amely a Nagy Fal nyugati végeként funkcionált. Megozsonnáztunk a bástya tetején, integettünk az Ürümqibe tartó vonatnak, majd elindultunk gyalog a városba. Lévén a kínai újév miatt már csak óránként jöttek a helyi járatok, a 7 km-es táv pedig nekünk meg sem kottyan ugye. Más kérdés, hogy jóval gyorsabban haladhattunk volna, ha átvágunk az apró, mindössze 600ezer lelket számláló városkán, és nem a kerülete mentén haladunk végig. Persze akkor a bezárt üzletek között nem pillanthattuk volna meg a hui pékséget, ami muszlim hely lévén az ünnepek ellenére is nyitva tartott. A tulajdonosok, egy kedves házaspár éppen az ízesítetlen kínai kenyeret, a binget gyúrta, ami melegen, az éhhalál szélén michleincsillagos éttermek menüsorába illő csemege.

Nyálcsorogva vártuk, hogy végre megsüljön a massza, és hosszú hetek óta éhezők mohóságával vetettük magunkat a tésztára, mikor ordibálásra, és a tűzoltóautó hangjaira lettünk figyelmesek. Az okos hanok ugyanis annyira belefeledkeztek az önfeledt petárdázásba, hogy saját lakásukat gyújtották föl. A tűzoltók persze tanácstalankodtak, fogalmuk sem volt, miképpen kell tüzet oltani. Egy darabig tébláboltunk, néztük, vajon benn fog-e égni valaki a házban, aztán egyre sűrűbben pislogtunk a pékség felé. Szénné égő kínaiak ide vagy oda, a tésztácska mégis csak fontosabb, ezért pár perc után na, kihűl a bingem felkiálltással visszatértünk falatozni.