A hétvége után bizton állíthatom, Peking egy kis falu, tömve magyarokkal.

Persze ezt még pénteken, mikor Lali felhívott, hogy egy osztálytársa érkezik pár napra wanrwanrolni (mondjuk úgy, hogy kikapcsolódni:), és csatlakozzak be én is hozzájuk egy kis beszélgetésre, még nem sejtettem. Eltemettem magam ugyanis a kutatásba, mert az ösztöndíjas ügyintézők tájékoztatása alapján kiderült, szép és jó, hogy január végéig van ösztöndíjam, de a félév a december végén véget ér, január 6-tól itt már a fű se nő, ergo könyvtár sem lesz. Szóval pár hetem van, hogy összeszedjem azt, amit eddig még nem sikerült, plusz újabb remekbeszabott kínai előadást tartsak, ezúttal cöccögő bácsi 1 óráján. Mert nehogy már kimaradjon a jóból. Még egy napom van felkészülni, két órát kell vartyogni. Már immunis vagyok.

Szóval ilyen körülmények között ért a kedves invitálás, és mivel már kínai írásjegy alakúra kockult a fejem, gondoltam egy kis beszélgetésből nem lehet baj. Naiv vagyok.

Egy nyugati típusú kocsmában találkoztunk, ami ritka, mint a fehér holló. Ott volt a szokásos banda, Kate, Long, Lali és az új arcok, Zsófi, a portugál pasijával, Noémi, aki filmezést tanult itt, Erzsi, aki talán nyelvet, meg Balázs, aki ugye jött kikapcsolódni. Meg mások is, akikre nem emlékszem. De nem csak én, senki. Laza beszélgetésnek indult, néhány koktéllal, és senki, de tényleg senki nem tudja, hogy miért nincsenek emlékeink.

Az este jellemző mondata (a három herém van után, amit Balázs megtanultatott a portugál Philippével): ’Pedig nem is ittam sokat, csak két vödörrel’

Másnap (szombaton) vasárnapi családi napot tartottunk kínai módra, azaz világtalanul és látszólag cél nélkül andalogtunk, és hatalmas kerülőkkel jutottunk A-ból B-be. Gyakran C-be. Régi tervem volt ugyanis csekkolni a selyemutas kiállítást a nemzeti könyvtárban, ami az állatkert közelében van, és most hogy találtam kapható kísérőt, el is indultunk. Az állatkertnél viszont eszembe jutott, hogy még nem láttam a pandákat sem. Nem? Akkor nézzük meg. Szóval teljesen spontán elmentünk duci, cukorborsó gyúróspandákat, meg tigriseket, meg bokrokba hugyoztatott kínai kisgyerekeket lesni. Lehengerlő élmény voltJ

Este követségi emberekkel találkoztunk, ami abszolút nem az én világom, de már késő bánat, meg végül is a maga módján nagyon jól sikerült. Éjfél körül becsatlakoztak Zsófiék, Lali, és még egy magyar srác, Zoli, akihez második mondatom, közvetlenül a szia után: ’Angolt tanítasz itt? Á szóval te is kurva vagy.’ Eredményesen bemutatkoztam tehát, pedig nem is ittam.

Balázs vonata reggel 7-kor indult, így megbeszéltük, hogy nem fekszünk le aludni, hanem lovagiasan társaságként szolgálunk, és megvárjuk vele a hajnalt. Épp egyik kocsmából a másikba tartottunk, mikor belebotlottunk két pasiba, akik éppen rettentően magyaráztak valamit, magyarul. Én komolyan azt hittem, hallucinálok. De nem, Peking, ez a kis luk, tömve van velünk. Természetesen a nagy riadalomra le is gurítottunk pár pohár üdítőt. Aztán jó magyar szokás szerint, nem lévén se pénzünk, se különösebb bulihangulatunk, kerestünk egy melegedőt, azaz egy bank zárt ATM fiókját, beültünk, és első metróig beszélgettünk. A négy csöves.

Most pedig szörnyű lelkiismeretfurdalás közepette egyszerre gyártok ppt, kutatok, cikket írok, és utazást szervezek. Nesze neked magyarbuli.