Mármint a harmadik óra, amit az egyetemen tartottam.

A hétvégi duhajkodás miatt tulajdonképpen egyetlen napom volt felkészülni, de ez szerencsére a végeredményt nem befolyásolta. Hihetetlen, de azt hiszem, rutinom lett.

Még én magam sem hiszem el, hogy két óra hosszát olyan könnyedséggel rizsázok végig, mintha az anyanyelvemen tenném. Persze nincsenek kétségeim, hogy a kínaim rettentő messze van az élvezhetőségtől, de a pajtik értettek, meg nevetgéltek, szóval a lényeget sikerült átadni.

Ráadásul rettentő sokat köszönhetek ezeknek az előadásoknak, mert nemcsak a kommunikációt könnyítették meg, de jóvoltukból a régészeti szakkifejezések nagy részét is  sikerült elsajátítanom. És még most is felfoghatatlan, hogy zsigerből vitatok meg olyan problémákat, mint a hun köznép anyagi kultúrájának mibenléte vagy nemléte, meg a magyar államalapítás jelentősége.

Ezt például először nagyon nem értették. Ugye ma a régészeti korszakokat meg az otthoni ásatási módszereket kellett bemutatnom, és hát nagyon csodálkoztak, hogy miért van elkülönítve a honfoglalás meg az államalapítás. Mikor pedig István templomépítős meg sámánkodósbüntetős törvényeiről meséltem, azt hitték, viccelek. Mert milyen hülyeség kötelezővé tenni a templombajárást. És kínai szemmel nézve igazuk van, csak hát evés közben jön meg az étvágy, meg a jó gondolatok, én is mondat közben döbbentem rá, hogy ez nekik kínai. Vagyis magyar. Szóval rögtönöznöm kellett, elmagyarázni, hogy nomád kultúra, letelepedett népek tengere, nagy magyar oázis meg ilyenek. És a végére értelem gyúlt a szemükbe. Vagy csak úgy tettek.

Meg persze büszkélkedtem is sok-sok fotóval a burai meg falvai ásatásokról, meg az én múzeumi családommal, és még Brigetióval is. Végigelemeztem a módszereket, meg a tervásatás és megelőző feltárás különbségeit, de a lex buldózerbe azért nem mentem bele, meghaladta volna a képességeim:)

És most, hogy lassan vége a félévnek, és nem fogok többet előadni, kezdem rettentően sajnálni. Mert akármennyit hisztiztem is az órák előtt, meg izgultam, hogy szánalmasan béna vagyok, mégiscsak álomszerű lehetőség volt a Beidan tanítani, tapasztalat szempontjából pedig szavakba sem önthető. És tudom, hogy sokat kell még fejlődnöm, meg gyakorolnom, de azt hiszem, szívesen csinálnám még:)