Avagy hogyan vesztegessünk el sok időt és még annál is több pénzt némi kétes külsejű fekete löttyre. Ezzel körülbelül ki is meríthetném a mai nap eseményeinek leírását. Az történt ugyanis, hogy a szervezetem kezdi magát Tajvanon érezni, amitől annyira rettenetesen kétségbeestem, hogy elhatároztam, orvoshoz fordulok. De tanulva a sok kárból, amit a nyugati kemikáliák – különösen hormonok – okoztak, csupán valami gyógynövényes cuccban gondolkodtam. Néhány pohár tea naponta, ami majd segít, vagy ha nem, legalábbis nagyobb kárt nem okoz. Ki is néztem néhány főzetet, meg egy kínai patikát, ahol beszerezhetem. Természetesen ismét elfelejtettem, hogy Kínában vagyok, itt ugye nem így mennek a dolgok. Először is, az általam kinézett gyógynövények náluk nincsenek meg, de ha lennének is, a bölcs patikusok szerint nem is az én bajomra valók, így jobban teszem, ha orvoshoz megyek. Elindultunk hát az egyetemi kórházba, mert ott ugye ingyenes az ellátás. Igen, a nyugati. Tradicionális nincs, azért fizetni kell.

 Így történt, hogy ellátogattam egy autentikus kínai orvoshoz. Egy nem túl magas lépcsőt megmászva lehetett a váróba jutni, ahol gyógynövények illata terjengett, vízesés csobogott lomhán úszkáló halacskákkal, a különböző vizsgálók pedig paravánokkal voltak elválasztva. Én egy idős nénit kaptam, aki nagyon kedvesen és végtelen türelemmel várta, hogy bunkó külföldiekként össze-vissza fotózzunk, sőt még akkor sem rettent meg, mikor megnézte a nyelvem. Egyébként nem történt egyéb, mint elmeséltem neki a panaszom, megnyomogatta a kezem, és közölte, hogy túl sok hideget eszem, és meghűlt a testem. Érdeklődtem, hogy vajon Tajvanon miként hűlhettem meg anno plusz 40 fokban, de ezt a kérdést ignorálta. Írt egy kb. 30féle gyógynövényből álló receptet, amivel el kellett slattyognom a pénztárhoz. Itt, bár csupán 2 ember volt előttem, 30perc várakozás után közölték, hogy váltsak tagkártyát, mert úgy olcsóbb. Alsópénztárba le, papírok kitöltését követően kártyával a kezemben újabb sorban állás, majd egy cetli, miszerint el kell kocognom a legközelebbi szupermarketbe, ugyanis a patika éppen kifogyott aszalt óriás csipkebogyóból/piros szilvából/akármiből. Cetlivel szupermarketbe el, fura gyümölcs megvásárlását követően vissza a dokihoz, sorban állás, újabb cetli, miszerint 3-4 óra múlva jöjjek vissza. Mire ez megtörtént, és kézhez vehettem a műanyagzacskóban úszkáló fekete löttyöket, eltelt a nap, én pedig egy olyan vaskos összeggel lettem könnyebb, amit leírni sem merek. Emellett a lötty az ihatatlanság határát súrolja, és rendkívül sanszos, hogy teljesen hatástalan.

Ilyen nap után szinte teljesen eltörpül, hogy pénteken megesett az első nyelvórám, egy tízévesforma kiskölyköt tanítottam angolra, két órán át, ami mindkettőnknek kínszenvedés volt. Elméletileg ezentúl minden pénteken tanítani fogom (tanár néninek hív szegény), bár lehet, mégsem lesz az egészből semmi, ugyanis végre kezembe vettem az ásatás ügyét, ami azt jelenti, hogy szerdán utazom Xianba. Közel 16 óra vonatozás, mindez egy teljes éjszakán át. Egy hétig leszek távol, ha utána sem jelentkeznék, megettek a vadak.