Mindössze 11 óra vonatozást követően, délelőtt érkeztünk Dingbianbe, ami ugye 100km-re található valódi úti célunktól, Jingbiantől. Oda kellett hát eljutnunk, terelőkérdésként a Pekingbe lehet-e jegyet kapni felvetést alkalmazva. Mikor megkaptuk a nemleges választ, örömmel érdeklődtünk, na és Jingbianbe? És láss csodát, 1 óra, és 400Ft, és már ott is lehetünk a városban, ahol meg sem áll a vonat. No persze nem a Népköztársaságban lennénk, ha minden ilyen gördülékenyen ment volna. Az egy atomtudós intelligenciájával megáldott vasutaselvtárs szerint ugyanis, külföldiek nem vehetnek vonatjegyet. Bizony, útlevélre sem, mert a számítógép legördülő menüjében nincs ilyen választható lehetőség. Hiába mondtuk, hogy vajh miképpen juthattunk ebbe az isten háta mögötti lyukba, ha útlevélre nem lehet jegyet kapni. Az érvek vízcseppekként peregtek le a buta lárvaarcról. Én ekkor kimentem sétálni egyet, Balázs pedig egy zen buddhista türelmével magyarázta el az idiótának, miképpen lehet az egérrel használni a legördülő menüt, és kiválasztani az útlevél szót a mindenféle igazolványok sorából.

Délután már Jingbianben voltunk, ahol ugye nem áll meg a vonat. Különösebb örömre azonban nem nagyon volt okunk, a kínai újév könyörtelenül utolért minket, megállt az élet, a hanok megszűntek létezni. Éttermek zárva, tömegközlekedés nincs, csak számlálatlan, végeláthatatlan petárdázás.

Mindennek egyetlen előnye, hogy rettentő sebességgel sikerült megvásárolnunk a pekingi jegyünket, azonban valahogy meg kellett oldanunk az elnavigálást a közel 50km-re található Fehér Városba.

Szerencsénkre valami felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon egy elvetemült han Jingbian falucska határában felhúzott egy a kínai szokástól eltérően igényes és esztétikus szállodát, hatalmas, mellesleg az újév ellenére is nyitva tartó étteremmel. A dolgozók annyira megvesztek az örömtől, hogy igazi, hús-vér nyugatiakat láthatnak, hogy segítettek nekünk taxist szerezni, aki az ünnep ellenére is dolgozik.

Így hát az újév első napját pihenéssel töltöttük, másnapján pedig csomagostul taxiba pattantunk, hogy megcsodálhassuk végre a Fehér Várost, majd eldobassuk magunkat a vasútra, hogy nem egészen 6 óra vesztegelés múlva felszállhassunk a pekingi járatra.

A terv a hol hun, hol kínai kézen lévő, fehér mészporral beszórt falakból álló romvárosig tökéletesen működött. Megcsodáltuk az elhagyott, majd hanok által újranépesített és teleszart katakombarendszert, a lépcsők és faszerkezet nyomait, a tél miatt félbehagyott feltárás szelvényeit, a rétegektől hemzsegő metszetfalakat, le-fel-és bemásztunk minden létező helyre, tökéletesen kikészítve a türelmetlenül toporgó sofőrünket. Talán ez lehetett az oka, hogy naivan azt hitte, elkérheti a belépőjegy árát, amit az újév miatt nem volt aki besarcoljunk rajtunk a bejáratnál. Természetesen a sofőrnek sem sikerült, ellenben jól kiröhögtük.

11 óránk volt még a vonatunk indulásáig, ebből 6 a városba való visszasétálással, és nyitva tartó bármilyen étkezde fellelésével telt. A maradék időt a kallerbácsik hálószobájában töltöttük, olvasgatva, melegedve, lévén a várótermet nem nyitották ki.