Hajnalban érkeztünk meg Turfán oázisba, s úttalan utakon jutottunk a tutorom régész barátja által lefoglalt szállásunkra. 
Az egykor igényes és szép szállodát rémisztő hirtelenséggel lakták le a hanok, ennek megfelelően azonban ez is igen olcsó volt, és még reggelit is kaptunk. A beiratkozás azonban közel egy órát vett igénybe. A recepciósnak tagadhatatlanul nem fejldődött ki az agya. Először Balázs útlevelében nem volt képes megtalálni az érvényességi dátumot, majd az én vízumomra közölte, hogy lejárt. Hiába mondtuk neki, hogy amit lát (mellesleg kínai és angol nyelven) az a kiállítás dátuma, ahhoz képest még 180 napom van az országban. Szerinte azonban a 180 nap már letelt. Együtt számoltunk vele. Belezavarodott. Lerajzoltuk neki. Nem értette. Egy hónap 30 nap. 180-ban a 30 az 6. Tehát 6 hónapom van itt. Semmi. Már ordítani sem volt erőm. Az emberi butaság élő szobrával álltunk szemben. Mikor látta, hogy kritikusan közel állok az öngyilkossághoz, megijedt, hogy egy illegálisan Turfánban tartózkodó külföldi a kapitalista vérével netán beszennyezheti a recepciós pultot, s végül felhívott valakit. Ez hatott, és hajnal 2 magasságában végre elfoglalhattuk az egykor pompázatos, mára azonban már cigi füsttel átitatott, és a fürdőszobából kiáramló víztől iszamos szobánkat.
Reggel a múzeumban kezdtünk, ahol a régészeti osztály vezetője üdvözölt minket, és elintézte, hogy megcsodálhassuk a Turfán környéki régészeti csodákat, ingyen. Még olcsó taxit is szerzett nekünk a túrához.
Voltunk az 1500éves kereskedővárosban, Gaochengben, 
sétáltunk a romok között, végigelemeztük a kerámiaanyagot, ami csak úgy ott hevert a földön, bemásztunk a buddhista monostor romjaihoz, és veszekedtünk az ujgurokkal, akik jó arabeus módjára minél több pénzzel próbáltak minket lenyúlni. Gyorsan megtanulták persze, hogy a Wingrilik az nem amerikai.
Jártunk Astanában, az 1000-1500éves múmiák között. Sajnos őket is lemeztelenítették, de némelyiknek elcsúszott kicsit a pokróca, így teljes valójában tárult fel aszott férfiasságuk. Meg kellett állapítsam, vagy nem kínaiak voltak, vagy nem igaz a méretekről alkotott sztereotípia…
Voltunk az 1000buddha barlangban is (bár a Népköztársaságban minden barlangot, ahol kettőnél több buddha-szobor található, így neveznek, ennek megfelelően többet is megtekinthettünk), ahol minden vájatban gondosan elhelyezett táblák tájékoztattak: kirabolva, ellopva Stein Aurél által. Amire büszkék lehetünk ugyebár.
Másnap folytattuk a régésztúrát, s közel 5km legyaloglása után eljutottunk a 2000éves Jiaohebe. Kereskedőváros, akárcsak Gaocheng, eredetileg azonban a nyugati területeket ellenőrző han katonai állomásnak indult, s a Selyem út menti kereskedelem áttolódásával, Gaocheng meg a szogdok előtérbe kerülésével fokozatosan elnéptelenedett. Ez volt az a város, ahol akár a jó római merkátorok is megfordulhattak. Már ha nem hajón mentek, vagy közvetítőket alkalmaztak. Szerencsére teljesen kihalt volt a hely, igazi szellemváros. Nyáron, a főszezonban kamerák sora vigyázza a turisták minden lépését, most azonban az ujgur őrök a bilirádasztallal voltak rettentően elfoglalva, így néhány perc leforgása alatt meg is szegtük a nem térünk le a kiépített útról ígéretünket.
Az elhagyott utcákat átitatta a múlt. Szinte hallani lehetett a kofák civakodását, a karavánok színes kavalkádjának zaját, a buddhista monostor harangjainak zúgását, a szerzetesek mormolását. És akkor megérkeztünk a temetőbe. Réges-régen feltárt aknasírok, beomlott gödrök, turisták által teleszemetelt járatok. Nem is tudom, mit vártam. Mégis, mint egy olcsó, klisékkel tarkított hollywoodi filmben, hirtelen futni kezdtem, és megálltam egy hosszú, előfolyosós temetkezésnél. Az akna bejáratának két oldalán szimbólumok, fejjel lefele fordított Nap, fölötte a túlvilágot jelképező víz, a kettő között pedig az életet szimbolizáló pálmalevél. A mélyben pedig, a szeméthalmok között két csontváz. Egy férfi, és egy fiatal nő. Elképzelni sem tudom, hogy kerültek oda, pontosabban hogyan nem kerültek el onnan, miért nem jutott senkinek eszébe zsebrevágni őket. Az esély, hogy rájuk bukkanjunk, gyakorlatilag nulla volt. És mégis.
Noha rohannunk kellett vissza, mert várt még ránk egy mecset, a múzeum, vacsora a tutorom régész barátjával, a lelkem egy kis darabkája azonban ott maradt Jiaohe szellemvárosának utcáin, és azóta is ott lebeg a sivatagi szél szítta és Nap perzselte romok között.
