Az erőtpróbáló, kínaiaktól hemzsegő vonatozást követően kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel érkeztünk meg az ujgur fővárosba. Mondhatnánk Ujguriába, ugyanis Xinjiang Autonóm Tartomány külön országként, de sokkal inkább önálló bolygóként is megállná a helyét. A turáni és mongol jegyeket magukon viselő népesség éppen hogy töri a hanok nyelvét, és nem is különösebben buzgolkodik az írásjegyek elsajátításán. Mindenfelé kék, zöld, barna szempár, bajusz, szakáll és egyáltalán, végre nem ugyanazok a sötét lárvafejek. Első örömünkben be is támadtunk egy mit sem sejtő helyit, és boldogan fotózkodtunk, és próbálgattuk vele a bicska szavunkat, amiről köztudott, hogy ujgurul is tökéletesen ugyanígy hangzik. 
Csak később derült rá fény, hogy tulajdonképpen ujgurul picsak az a bicska. Nem csoda, hogy szerencsétlen helyi megzavarodott, és halálfélelem tükröződött a tekintetében.
A tutorom előzékenyen beszervezte nekünk az Ürümqiben élő han festőhaverját, aki szerencsére csak másnap ért rá, így magunknak fedezhettük fel a várost. A festő ugyan foglalt nekünk szállást, de intelligensen kitöröltem az smst, így egy olcsó, és ennek megfelelően mérsékelten igényes, ámde fürdővel ellátott szobába költöztünk. Sebesen ledobáltuk a holminkat, és mentünk is tovább. A múzeumok már zárva voltak, ellenben még éppen odaértünk a bazárnegyedbe.
Itt szembesültünk azzal a legkevésbé sem elhanyagolható ténnyel, hogy az ujgurok bizony muszlimok, azaz mondjuk úgy, mérsékelt tiszteletet tanúsítanak a női nem irnyába. Egyszóval kutyába sem veszik őket. 
Némileg feszélyezett, hogy a hozzájuk intézett kérdéseimet általában Balázsnak válaszolták meg. Viszont bosszúból egész sok kifejezést megtanultam ujgurul, amit nem tudtak nem észrevenni.
Másnap korán keltünk, és beettük magunkat a tartományi múzeumba. Szerencsére nem volt messze a szállástól, útközben pedig ráakadtunk az ujgur kulináris élvezetek csúcsára, a naanra. Tulajdonképpen hagymás kenyérlángos, csak jóval vékonyabb, puhább és kerek. Az olajos, édes kínai kenyéren senyvedő gyomrunknak maga a kánaán. Tele pocakkal érkeztünk tehát a hatalmas épülethez, ahol értetlenséggel vegyült tisztelettel fogadták a gyengeelméjű külföldieket, akik a nyári főszezon helyett a röpködő mínuszok idején jöttek utazgatni. Aztán persze kiderült, hogy beidás vagyok, és teljesen megvesztek. Egyszer csak a semmiből ott termett egy vigyorgó han a ruhatárból felém igyekvő Balázs mellett, aki kérdésemre, hogy ezt meg honnan szerezte, vadul hárított, hogy magától akaszkodott rá. Gyorsan kiderült persze, hogy vigyori múzeumi dolgozó, és csak szeretne minket körbevezetni, mert hát beidás régész mégis csak ritka errefelé. Meg is hatódtunk rendesen. Apró szépséghiba, hogy a srác töriszakot végzett, így egyetlen kérdésemre sem sikerült érdemben válaszolnia, de legalább lelkes volt. Még akkor sem futott el, mikor sivalkodni kezdtem a római szöveteimet látva. Számlálatlan könyvet olvastam róluk, nézegettem az elmosódott, minősíthetetlen fotóikat, és most végre élőben is megcsodálhattam őket. Igazi álom. Mint kiderült egyébként, a múzeum alagsora tömve van eddig publikálatlan, nyugatról érkezett leletekkel, de ugyebár a feltárók nem engedik őket meglesni. Majd feldolgozás után. Már ha valaha hajlandók lesznek közölni őket. Megnyugtató, hogy itt sem különbözik a helyzet az otthonitól.
Négy óra alatt mindössze egyetlen szintet jártunk végig, éppen a múmiák felé vettük volna az irányt, mikor befutott a tutorom festő haverja, és elvitt a mesteréhez. A bácsi 75 éves, és maga a megtestesült bölcsesség. Ittuk szavait.
Több órát töltöttünk nála, teázgatva, beszélgetve, miközben a tanítványai a kínai kalligráfia gyakorlásával foglalatoskodtak. Beesteledett, mire végeztünk. Gyorsan leráztuk a tutorom bárgyú haverját, és mentünk is vissza a bazársorba. Sajnos már bezárt, mire megérkeztünk, ellenben megpillantottunk egy török kávézót, ahova gondoltuk, beülünk melegedni, ha már ilyen messzire elbattyogtunk. Bent igazi karavánszeráj hangulat uralkodott, tökéletes hely, ahol a fáradt utazó megpihenhet. Szóba elegyedtünk a tulajdonosnővel, aki nagyon megörölt, mikor elárultuk honnan jöttünk. Kiderült, hogy a férje, aki nem meglepő módon török, nálunk tanulta a szakcsmesterséget, és persze tud is magyarul. Kaptuk is a telefont rögvest. Pár perc múlva már Ajtaccsal iszogattuk a török kávét, és hallgattuk a sok-sok, kis hazánkhoz fűződő kedves emléket. Elhatároztuk, hogy másnap egy kis meglepetéssel térünk vissza.
