Ma roppant tevékeny napom volt, és a szokásostól eltérően eredményes is, viszonylag jelentéktelen idő elvesztegetésével. Délelőtt kiiratkoztam az isiből, ami négy pecsét beszerzését jelentette, miszerint egy könyvet sem loptam el, és nem tettem kárt semmiben. Ez roppant gyorsan is mehetett volna, hiszen a kínaiak tökéletesen automatizáltak, csakhogy nekem volt egy aprócska problémám, méghozzá az, hogy január 31-ig továbbra is szeretném élvezni a diáksággal járó előnyöket. Ezzel teljesen összezavartam őket, homok került a gépezetbe. Persze én voltam a hibás, mert elfelejtettem, hogy bonyolult kérdésekkel, összetett mondatokkal soha nem szabad őket terrorizálni. Az pedig, hogy és most továbbra is megtarthatom-e a diák-státuszt, annak számít. Mint kiderült, így kellett volna kérdezni: később is használhatom még a diákigazolványom? Jó pap holtig tanul. Egyébként szerencsére igen.

Ezt követően találkoztam Vladdal, aki Zoli egyik Kazahsztánból ideszármazott orosz haverja, anno együtt tanultak, 19 éves, és életében először van Pekingben, ebből kifolyólag pedig még nem volt a Tiltott Városban. Ahol szégyenszemre én sem, mert már minden ismerősöm ezerszer megjárta, egyedül pedig nem olyan szórakoztató ott bolyongani, szóval folyamatosan halogattam. Mikor véletlenül megemlítette Zoli, hogy Vlad sem járt arra, ellenben tervezi, azonnal lecsaptam. Finoman szólva is nehezen találtuk meg egymást, hiszen azt sem tudtuk, hogyan néz ki a másik, de végül összehoztuk, és közel négy órát töltöttünk az Aranybörtönben. Szerencsére az idő is kegyes volt, szikrázó napsütésben ténferegtünk, néztük végig a császári hálószobákat, fogadótermeket, a kincstárat, a parkot, amiről az utolsó császár memoárjaiban úgy emlékezett meg, hogy itt került legközelebb a természethez. Kövezett tér néhány fával. Szerencsétlen, nagyot nézhetett az átnevelőtáborban.

Zoli 5-kor végzett a melóhelyen (anglotanítás ugye), és amíg rá várakoztunk, elmentünk Peking legnagyobb könyvesboltjába (méreteit tekintve körülbelül fél Szolnok), hogy beszerezzek valami megfelelő ajándékot a tutoromnak. Jövőhéten ugyanis Wangqian hazautazik újévezni, legközelebb már csak Magyarországon találkozunk, mikor ásni jönnek, így azt találtam ki, főzök neki, Lümongnak (ő is évfolyamtársunk, és jön hozzánk) meg akkor már a tutoromnak is. Székelykáposztára gondoltam, meg a Longéknál hatalmas sikert aratott keksztekercsre, és egy-egy apróságra, ami talán jelképezni tudja, mennyire hálás vagyok ezeknek az embereknek, azért a leírhatatlansok segítségért, amit nyújtottak. A tutorom következő félévben a Selyem útról tart órát, ezért azt találtam ki, kap egy könyvet Stein Auréltól. Mert ő magyar is meg Selyem út is. Nagy szerencsémre sikerült megtalálni, remélem örülni fog neki. Wangqiannek hajcsatot vettem, mert mióta megdicsértem a félig összefogott frizuráját, folyton úgy hordja, Lümongnak pedig valami csokit fogok, mert vele nem kerültünk annyira közel.

 Miután beszereztünk mindent, megérkezett Zoli, és elmentünk egy all you can eat pizzázóba, ami nagyon drága volt, de legalább halálosan telefaltuk magunkat. Végül még arra is maradt idő, hogy minden vagyonom leemeljem a magyar kártyámról, mert kell ugye a modern steinaurélkodásra. Ezzel kapcsolatban egyébként csak annyit, hogy ember tervez, kínai tömeg végez: Balázs (mellesleg Vlad egyik legjobb barátja, kicsi a világ) tegnap hívott, Hohhotból nincs jegy se Dunhuangba, se Ürümqibe, de benyögték, hogy Pekingből van. Ürümqibe. Pekingből. Ismétlem, Ürümqibe. Igen, eddig azt mondták, január 15-ig eladtak minden jegyet az Ujgur fővárosba. Most meg mégsem. Szóval január 11-én mégis Ürümqibe megyünk. Kína…