Az elvtársak távozását követően szakadatlanul esett, amit részben cikkírással, részben óralátogatással töltöttünk. Itt ugyanis nem ismerik a tétlenség fogalmát, lazsálni képtelenek, elméjük fényesítésére azonban bármikor készek. Este némi édesség és gusztustalan disznóláb (ez a tanárok kedvence, és még aranyárban is mérik) kíséretében elköszöntem mindenkitől, nagy taps, ölelgetés, bódottá, várnak vissza. Az ásatásvezető annyira megörült a disznócsülköknek, hogy megszervezte, hogy a Baojibe múzeumlátogatni vágyó koreai diákok magukkal vigyenek, és gondoskodjanak róla, hogy eltaláljak a vasútra. A taxi, busz és frenetikus ebédünk költségét pedig az ásatás állta. Már ezért megérték a disznópaták.

Volt nagy búcsúzkodás, szakadó esőben a kapuig kísértek, szám és e-mail-csere, minden, ami kell. Nagy örömömre Amy is velünk tartott Baojibe múzeumlátogatni, Yahui pedig a buszállomásig kísért.

A baoji új bronzmúzeum önreprezentációhoz már lassan hozzászokott szememnek is sok volt, gigantikus építmény, napóraszerű kiképzés, körülötte bejárhatatlan park, épülő lakóházak. A felfoghatatlan épségben és korrodáció-mentesen fennmaradt, i.e. 9-8. századi bronzok önmagukban is lenyűgözőek voltak, de hozzáértő régészhallgatókkal körbejárva rengeteg szakszót is sikerült elsajátítanom. Egyébként öten voltunk, ugye Amy, a hongkongi lány, aki antropologia BA-t végzett, így a régészethez még nem sokat konyít, viszont 1000000 kérdése van, a kapott válaszok pedig engem is sokszor megvilágosítanak. Egy koreai kutatónó, aki csereprogram keretében érkezett egy hétre, kukkot sem beszél kínaiul, ellenben roppant nagy koponya lehet, és egyébként is miatta volt megszervezve a múzeumtúra. Egy koreai régészhallgató, aki Koreában szakács BA-t végzett, aztán rájött, az nem neki való, és most régésznek tanul. Velünk tartott egy kínai erő is, ő is MA-s, és a tutorom nemrégiben vágta ki a rómás kurzusáról, mert lusta, ezért retteg tőle, meg tőlem is, mert ugye itt az ő PhD-sának számítok.

A múzeumban csodálatos animáció kíséretében Baoji városának legendáját is megismerhettük. Baoji ugyanis kb kincsecskecsirkeként fordítható. A történet szerint egyszer egy dagadt vadász fogott egy lila mágikus kecskét, akit fel akart falni, de két kiskölyök megjelent, és nagy tudálékosan leintették, hogy talán mégsem kellene. A vadász rögtön gyanút fogott, hogy a kölkök tudhatnak valamit, biztos miniistenek, vagy legalábbis valamiféle szent lelkek, ezért elhatározta, hogy foglyul ejti őket, hogy hatalmukat használva a világ urává váljon. A gyerkőcök viszont nem ettek meszet, amint a dagadék üldözni kezdte őket, ügyesen csirkévé változtak, és elrepültek, az egyik éppen arra a helyre, ahol ma a mesés Baoji nevű városka fekszik…

Múzeumozás után a többiek leraktak a vasúton, és visszatértek, én pedig néhány óra várakozás után megkezdtem 16órás éjszakai menetemet Pekingbe. Ezúttal egy háromemeletes vonattal, ami az előzőnél némileg kényelmesebbnek mondható. Az út persze nem telt eseménytelenül, a középső szinten rettentő veszekedés tört ki ugyanis egy nő és a pasija között. A banya valami oknál fogva nagyon nem bírt magával, mindennek elhordta a pasit, üvöltés, hajtépés, úgy, hogy mind a három szint zengett. Aztán pasi megelégelte a dolgot, és egy akkorát lekevert a nőcinek, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Erre az irdalmatlan sivalkodásból és bőgésből következtettünk, amire az utazóközönség egy része elégedetten bólogatott, hogy ez ám a csodálatos kínai családmodell, a másik része meg eszeveszetten rohant, hogy lekamerázhassa az eseményt.

Emellett a telefonom is folyamatosan csörgött, a pekingi barátok már nagyon várnak, az ásatáson megismertek pedig izgulnak, hogy épségben megérkezem-e. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. És hogy megérte-e az egy hét pokoltúra Baojiben? A válasz egyértelmű. Annak tudatában is, hogy a körülmények egy megsemmisítőtábor szintjét közelítik, bármikor visszamennék. Egyrészt a társaság mindenért kárpótol, kedvesek, segítőkészek,önzetlenek. Rengeteget tanultam az ásatási módszerekről, felfogásról, értelmezésről, világnézetről. És ami talán a legérdekesebb, kívülálló létemre bepillantást nyerhettem az igazi Kínába, és lehetőséget kaptam, hogy megértsem a gondolkodásmódjukat, kultúrájukat. Azt hiszem, Baoji vitathatatlanul felejthetetlen emlék marad.