Éjfélkor indult a vonatunk Liuyuanbe, ahonnan reményeink szerint valami járművel eljuthattunk a híres Dunhuangba, a buddha-barlangok kánaánjába. A rohamosan közelgő kínai újév miatt helyjegyet már nem kaptunk, így a 12órás utat állva kellett megtennünk. A tutorom turfáni régészbarátja kedvesen meginvitált minket vacsorázni, majd a taxiig kísért, mindezt szakadó hóesésben. A sivatagban. Elmondása szerint, errefelé sokévente egyszer havazik, és akkor sem ilyen hatalmas pelyhekben. Úgy éreztük magunkat, mint a mesében, ahol Holle anyó rázza a gigantikus dunyhát. Csak hát öregszik szegény nénike, és a veranda helyett véletlenül a kihűlt kemence mellett állt neki a szorgoskodásnak.

A vonatút persze gyorsan kijózanított. A maratoni zötykölődés során Ürümqi felé félelemmel vegyes tisztelettel bámultuk a földön, az ülések között és alatt, wc-kben, kézmosókban és egymáson nyomorgó helyieket, most pedig ránk is ugyanez a sors várt. Az ember persze sok mindent kibír, különösen, ha Dunhuang a tét. Meg hát amúgy sem panaszkodhatok, viszonylagos kényelemben töltöttem az utat, a földre helyezett kistáskámon, a folyosón gondosan elterülve. A melegvizes automata-wc távot percenként megtevő, folyamatosan keresztül-kasul vándorló utazóközönség egy darabig próbálkozott az ébresztgetésemmel, de mikor mérsékelt udvariassággal értésükre adtam, hogy láb emel, alvó külföldit ügyesen átlép, feladták, és átugrattak rajtam. Reggel pedig befoglaltuk a teleszart budira várakozók ülőhelyeit, akik ettől annyira zavarba jöttek, hogy nem mertek felébreszteni, inkább megszeppenve ácsorogtak a folyosón.

Csakhamar olyan jól éreztük magunkat, hogy majdnem elfelejtettünk leszállni Liuyuanben.

Végül a hirtelen felnyalábolt pakkokkal még időben leugrattunk a már indulni készülő szerelvényről, néhány helyi társaságában taxiba ültünk, és szuperolcsón elautókáztunk Dunhuangig. A városkába érve ismét meggyőződtünk, hogy a végtagokat nem kímélő mínuszok ellenére tökéletes választás volt a téli utazás. Dunhuang igazi turistaközpont ugyanis, nyáron moccanni sem lehet, most azonban olcsón és kényelmesen megnézhettünk mindent. Itt találkoztunk a világ legintelligensebb kínai recepciósával is, aki nem csupán képes volt kérdésekre érdemben választ adni, de ha problémával szembesült, megkísérelte megoldani azt. Gyorsan megegyeztünk, hogy felterjesztjük a Beida professzori címére.

A hideg és a fáradtság ellenére lepakolás után nyomban indultunk a városka szélén található Csilingelő-hegyhez, ami nem más, mint egy hatalmas homokdűne. A belépődíj kifizetése és a csontig hatoló jéghideg sivatagi szél némileg mérsékelte a lelkesedésünket, ezért éltünk a kínálkozó alkalommal és tevére pattantunk. A sivatag hajója rettentő kényelmes utazási módszer, a kínai vonatokkal összehasonlítva csupán elenyésző mértékben büdös és bolhás, ellenben gyors és ráadásul andalítóan ringat. Én Teve Teleméren utaztam, aki azonban fajtájának kevéssé innovatív és kihívásokat tökéletesen elutasító példánya, így hiába noszogattam, nem volt hajlandó semmiféle különösebb mutatványra, hacsak az állandó ürítést nem számítjuk annak.

Annyira hideg volt, hogy a Hold-tavat – ami arról híres, hogy nem befagyott állapotában sem iszapos, csak úgy áll a homok tetején, mint valami áttetsző lepel – szinte futva néztük végig.

Másnap elmentünk az 1500éves Mogao barlangkomplexumhoz, ahol mindenféle náció tanulta a buddhista szerzeteskedést, elmélyülést, megvilágosodást. Csak vezetővel mehettünk be a vályatokba, ahol zseblámpával világították meg a mesebeli színekben pompázó szobrokat. Elvesztem az ezeréves tengerkék színű leplekben, és a lágyan suhanó, muzsikáló, nevetgélő buddhista angyalok sokaságában.

Délután várost néztünk, és megkíséreltünk jegyet szerezni Jiayuguanba, a helyre, amit az Ürümqibe tartó vonaton néztünk ki, és elhatároztuk, mindenképp meg kell tekintenünk, hiszen itt ér véget a kínai Nagy Fal. A feladat adott volt, kis falucskába eljutni. Azonban a Népköztársaságban, pláne kínai újév idején mindez közel sem ilyen egyszerű. Először is, az olyan roppant szimpla kérdésre is, mint a merre van a vasútállomás, általában az a válasz, hogy a kínai újév miatt nehéz jegyet venni. Kérdés megismétlése esetén a következő reakció, hogy miért, hova akarunk utazni. Kérdés harmadszorra történő megismétlése esetén pedig vagy elküldenek a világ végére, vagy felajánlják, hogy utazzunk mondjuk Xianba, mert az szép, melegebb van, és sok vonat megáll. Az soha senkit nem érdekel, hogy eszünk ágába sincs Xianba menni.

Mivel rendszerint az első kérdésünkre/problémánkra nemleges választ adnak, közben azonban megzavarodnak és leblokkolnak, a második kérdés/probléma megoldásában már örömmel segítenek. Kitaláltuk hát, hogy úgynevezett terelőkérdéseket teszünk fel. Például, ha Jiayuguanba akarunk menni, megkérdezzük, a kínai diákunkkal vehetünk-e diákjegyet. Erre a válasz ugye nem, mert hogy külföldiek vagyunk, tehát csak útlevéllel utazhatunk. Persze már magától a problémafelvetéstől is teljesen zavarba jönnek, telefonálgatnak, futkosnak, intézkednek. Mi persze hagyjuk, hadd vezessék csak le fölös energiáikat. Majd mikor az izgalomtól kipirult arccal tudtunkra adják, hogy a diákkedvezményt mi bizony nem vehetjük igénybe, mosolygó buddha módjára csak annyit mondunk, semmi baj, viszont lenne még egy kérdésünk:Jiayuguanba van jegy? Mert akkor kicserélnénk a Liuyuanben vásárolt, Liuyuan-Jiayuguant Dunhuang-Jiayuguanra. Ez már oly mértékű stressz számukra, hogy szó nélkül intézik, és az sem tűnik föl, hogy a jegy árát csak akkor adhatnák vissza, ha a vásárlás helyén cseréljük ki őket.