Közel három hónapba tellett, de sikerült összehozni, hogy eljussak a tanszék egyik ásatására. A helyszín a Xiantól nem messze elhelyezkedő Baojitől nem messze található, a cél az volt tehát, hogy önerőből elnavigáljak Baojibe. 16 óra vonatozás, éjszaka, egyedül, az úgynevezett manche, azaz lassú vonat segítségével. A gyorsabb ugyanis duplaáras, nekem meg időm van, pénzem kevésbé, így nem is volt kétséges, hogy kapva-kapok az alkalmon, hogy betekintést nyerjek az igazi Kínába.

Már a vasútállomás elhelyezkedése is sokat sejtet, hiszen a 13 metróvonalból egy sem érinti, ami azt sugallja, ez az a hely, amit a turisták még csak hírből sem ismernek. Nem kellett csalódnom.

Nyelvvizsgaelőkészítőről egyenesen oda tartottam, így volt még időm megebédelni egy közeli étkezdében, ahol olyan sikert arattam, hogy a helyi erők – azaz hatvan és a halál közötti fogatlan bácsik – egymást túlkiabálva láttak el a telefonszámaikkal.

Az állomást némi sétát követően értem el, hatalmas komplexum, áradó embertömeggel, számlálhatatlan étkezdével, minimarkettel, várókkal, azokon belül is minimarketekkel és még néhány minimarkettel. A kínaiak ugyanis az utazásnál jobban már csak a hasukat szeretik, így úton-útfélen lehetőséget biztosítanak nekik ez irányú vágyaik kielégítésére. A váróban emellett forró vizes automata – mert ők ugyan hideg vizet nem isznak – meg telefontöltő állomás is van, és a közel négyezer emberre megközelítőleg tíz ülőhely. Továbbá jó néhány kezetlen/lábatlan nyomorék, akik a gyanútlan, de kétségtelenül krőzuskülföldit megpillantva azonnal gyors meggazdagodásuk potenciális lehetőségét látták, és a ruhámba csimpaszkodva próbáltak fölös yuanjaimtól megszabadítani. Róluk kiderült, bizonyos magyar szavakat tökéletesen értenek.

A peronra csak a vonat indulása előtt fél órával engedtek, ideges kallerbácsik löködtek az ülőhelyeink felé. Utóbbiról csak annyit, hogy mikor Long felhívta szíves figyelmem a lassúvonat kényelmetlenségére, kiröhögtem, mert hogy én mindenhol tudok aludni. Hát itt nem. A MÁV-val ellentétben nem négy, hanem hat ülés van szembefordítva, mellesleg ugyanakkora helyen, vagyis még akkorán se, mert a csomagokat is a lábunk közé kellett venni, ugyanis a tartóra már nem fért föl. Ezt a jelentéktelen apróságot leszámítva amúgy a vonat simán veri a MÁV-ot. Megközelítőleg tiszta – ideges kallerbácsi rendszertelen időközönként a lábunk közé kapar egy seprűvel – , felszerelt – forróvíz, étkezőkocsi, plusz rendszertelen időközönként körberohangászó gyümölcs-könyv-játék,festmény-és bőrövárus nénik – és még a szomszédaim is jófejek. Fiatalok, és cserfesek, akik hozzám hasonlóan annyira smucigok, hogy minden árusnál közölték, majd akkor vesznek valamit, ha ingyen van. Azonnal vértestvéreimmé fogadtam őket.

Ez egyébként egészen addig tartott, amíg hajnal négykor az egyik csaj rám nem borította a vizes flakonjának teljes tartalmát, ami a fűtetlen vagonokban, a repkedő mínuszok között cseppet sem volt kellemes. Néhány magyar szót ő is nyomban megtanult.