Volt egyszer hol nem volt egy nagy felfedezés, mégpediglen, hogy a világ kicsi. Tudtam én már egy ideje, hogy hamarosan érkezik egy világhíres olasz prof a tutoromhoz látogatóba, aki tíz évet kutatott és ásott Magyarországon. Sejtettem én, hogy a tanszéki népvándorlós szekciót ismerni fogja, de azt nem is gondoltam, hogy a szolnoki múzeumot, annak minden dolgozójával, ennyire a szívébe zárta. Hétfőn elmentünk vacsorázni (a két olasz prof és prof Genito fia, Liyu, aki én kínaiban és pasiban, azaz PhD-s, meg persze jómagam), a közös téma pedig azonnal adott volt a magyar ételek, italok és számlálhatatlan emlékek formájában. Számomra az is felfoghatatlan volt, hogy a közép-ázsiai régészet állócsillagával hajnali sörunicumokról beszélgetünk, meg az összes létező magyar étel ízvilágáról és elkészítéséről. Olyan áhítattal beszélt a prof a mindenféle húsokról és káposztákról, és olyan savanyú arccal böködte a kínai kaját, én meg annyira szeretek főzni, hogy szó szót követett, és szerda este már a tutoromnál kevergettem a disznópörköltet. Nokedlivel, ubisalival és tojásos nokedlivel, hogy én is egyek valamit. Nagyon készültek a profok, Genito 7-kor már a nyers nokedlit kanalazta, vacsora viszont csak 8 utánra lett, mert a pörköltnek kellett az idő. Rettenetesen izgultam, mert ugyebár húst továbbra sem eszem, úgy pedig kissé komplikáltabb ízesíteni, de az elégedett csamcsogást látva fölösleges volt az aggodalom. Ráadásul a prof a magyar nyelv szerelmese, meglehetősen sok szóra emlékszik, imádja a kultúránkat, az egész országot, mindez pedig rettenetesen megtisztelő. Az meg még inkább, hogy ilyen hírességeknek főzhettem. Jutalmul pedig prof Bruno Genito biztosított támogatásáról a kutatásaimat illetően. Ehhez persze el kellett neki juttatni eddigi munkásságom írásos változatát, de ha véletlenül tetszik neki (amit kétlek), elég sok álomszerű lehetőség kínálkozna a jövőben. Csak hogy ismét legyen min izgulni…

 Eljött a nagy nap, ami miatt hetek óta nem alszom és súlyosabbnál súlyosabb neurotikus tüneteket fedezek föl magamon, a pekingi egyetem kulturális fesztiváljának napja.

Annyit már jó előre lehetett sejteni, hogy ez nem csak amolyan mutasd be az országod, aztán szevasz dolognak ígérkezik, hiszen már egy hónapja elkezdték a szervezést (ami összeszedettség tekintetében mellesleg a szánalmasnál is sokkal szánalmasabb volt), és lóvét is adtak, amiből ügyesen kellett gazdálkodni. Emiatt, de különösen az okból, hogy a Beidán még nem kifejezetten képviseltette magát Magyarország, legalábbis az elmúlt 5-10 évben, nagyon szerettem volna kitenni magunkért. Hiába, rettenetesen hazafi tudok lenni ilyen messze az otthonomtólJ

Két standon is jelen voltunk, egyrészt az országimázs, másrészt az ételutca, ami miatt egyébként két napig kb. megállás nélkül főztem. Ebből a csütörtök szuperül sikerült, babgulyás Longnál, Lalival hoztuk össze, és mennyei lett. Igaz, hogy egész sokáig két különböző ételhez vásároltunk be, Lali a klasszikus leveshez, én pedig a sűrű, főzelékszerű cucchoz. A csipedetnél aztán kibukott a dolog, mert még a rántást megértettem, de hogy minek tészta a főzelékbe, az sehogy sem ment a fejembe. Különösen, hogy a leves formájú babgulyást nem hogy nem csináltam még sosem, de még csak nem is ettem. Ettől függetlenül végül közös nevezőre jutottunk, és olyan babgulyást rittyentettünk, hogy a kínaiak megnyalták mind a tíz ujjukat. Bezzeg a macedónok csak annyit tudtak hozzáfűzni, ezt is tőlük loptuk.  No comment.

A péntek már bosszantóbb volt, pedig ekkorra hagytam a könnyebb dolgokat. Wangqian bátyjának lakására mentünk, ami 2 óra utazás a sulitól. Ez nem is lett volna gond, de se Lali, se Ádám nem tudott jönni, így a másik beidas magyart, Attilát hívtam segítségül. Fő feladata a fasírt ízének megítélése lett volna, mert én ugye nem eszem húst. Maradjunk annyiban, hogy vegetáriánus ne csináljon húsos ételt, vagy vállalja a következményeket…

Szombat reggel hajnalban keltünk, hogy minél előbb feldíszíthessük a standunkat. A nagykövetségtől kaptunk posztereket, meg gigantikus magyar zászlót, mindenhol máshol nemzetiszín lufitenger volt, meg nemzetiszín szalvétákon általam gyártott keksztekercs, meg Attila által szóróajándéknak hozott minitokaji, szőlőfürtökbe ágyazva. Lánchidas matricát osztottunk, és magyarországos műveltségi vetélkedőt szerveztünk. Legalábbis ezek lettek volna a tervek, mert naivan azt hittük, ez egy egyetemi rendezvény. Hatalmas blődség volt részünkről, hiszen Kínában vagyunk.  10-kor volt nyitás, ekkor kezdtek el özönleni. Mint a sáskák, vagy még annál is többen. Igazi invázió. A gonosz szervezők pedig még azt a merényletet is elkövették, hogy minden résztvevő ország standjának adtak egy pecsétlőt, így a pecsétfüggő helyiek duplán megvadulva rohamoztak meg minket. Lélegezni sem tudtunk.

 Az egyik ilyen roham közepette megjelent egy kínai srác, aki közölte, hogy sziasztok, mit segíthetek. Igen, így magyarul. Persze azonnal sokkot kaptunk. 8 évet élt nálunk, gimibe is hozzánk járt, és egyébként beidás. Én teljesen elolvadtam a magyarjátólJ

A másik élmény még ennél is meghatóbb volt. Feltűnt egy idős bácsi, aki halkan a következőket súgta a fülembe: beszélek magyarul. Mindezt olyan lehengerlő bájjal, természetességgel és könnyedséggel, annyi szeretettel és őszinteséggel a hangjában, hogy kis híján elpityeregtem magam. Természetesen ez most rettentő furán hangzik, de ott és akkor, az emberek áradatában sodródó nemzetiszínű kis szigetünk  egy pillanatra előhozta a bácsi rég elfeledett emlékeit, fiatalságát, boldogságát, és tisztán látszott, íme egy ember a világ másik végén, aki őszintén, tiszta szívből szereti Magyarországot. Ezért már megérte a fáradozás.

Az ételutcán délután 2-től képviseltettük magunkat, az elképesztően nyomorék szervezés ellenére is meglehetősen sikeresen. Már délben kezdtek sorban állni a standunknál, a szorongó embertömeg nagysága 2-re pedig már egészen ijesztő méreteket öltött. Nagyon szerettem volna lefotózni az asztalunkat (rajtunk kívül senki nem dekorált ugyanis), de levegőt venni sem tudtam. Pedig nemzetiszín szalvétákon voltak az ételek (babgulyás, gombafasírt, sima fasírt, párolt káposzta, keksztekercs), bennük mini nemzetiszín lobogók, pirospaprika, paradicsom és zöldpaprika-szirmok, fölöttünk a nemzetiszín lufik.

Hát kár volt a felhajtásért. 5 perc leforgása alatt kapkodtak szét mindent, még a dekorációt is. Igazi sáskajárás.

Sajnos éppen a hatalmas tömeg miatt nem láthattam a többi ország standját, képeim sem nagyon vannak. Egyszer volt szerencsém körbefutni, a mongolok műfüvet és jurtát állítottak, meg vodkát osztottak (szerencse, hogy Nami a szobatársam, így nekem is jutott), mellettünk Kazasztán meg Tadzsikisztán főleg a szőnyegekre helyezte a hangsúly, az amcsik Halloweenra, az ausztráloknál egy csávó beöltözött plüss kengurunak, az egyiptomiak a piramisokkal kérkedtek, az afrikaiak színes ruhákkal, az észak-koreaiak a Nagy Emberrel és egy komisszárral (ő azért volt, hogy az ördögi imperialistakapitalista sátánfajzatok aláaknázó tevékenységét figyelemmel kövesse), a többi országnak pedig szinte csak egy-egy képre tellett.

Így sok ismerős és ismeretlen véleménye alapján elmondhatjuk, hogy ahhoz képest, milyen messze vagyunk, és milyen kevés lehetőségünk volt, kitettünk magunkért, és ha az ázsiai országokat nem is, de az európaiakat mind kenterbe vertük. Azt hiszem, sikerült kedvet csinálni kicsiny országunkhoz, és – Peking egy részén legalábbis – többé nem fogják keverni Budapestet Bukaresttel.

 Hétfőn elmentünk a magyar nagykövetségre, ahol is az ellenforradalom (!!) alkalmából rendeztek  fogadást. Kicsit késve érkeztünk, viszont nem maradtunk le semmiről, mert beszéd nem volt, az ételért pedig nagyon sokat kellett sorban állni, de legalább alkalmunk nyílt sok-sok magyarral beszélgetni. Elég kevés embert ismertem, azok is mind diákok, Lali, Ádám – aki ugye osztálytársam volt, mikor néha beestem kínai nyelvórákra otthon – meg Dani – akivel még a vízum intézésekor futottam össze a követségen – és a barátnője – aki egyébként svájci, de hirtelen nem jut eszembe olyan nyelv, amin ne beszélne – és az isistársam, Attila. Ezen kívül ott voltak a nagyágyúk, a pekingi élet befutott hírességei, akiknek az arcától nem lehetett beférni a terembe. No meg a kapcsolatvadászok, akiknek gerinctelensége és simulékonysága alapszinten is elvette az ember étvágyát. Mondjuk, biztosan csak az irigység beszél belőlem, mert ugye egy sehonnai régész teljesen alkalmatlan ugródeszkának, így nem is vesztegették rám az idejüket. (Szerencsémre.)

A legpozitívabb élmény a magyar szakos kínaiakkal való beszélgetés volt, akik egy év után már képesek magyarul kommunikálni, azok pedig, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy egy évet üdüljenek nálunk valamilyen jóféle ösztöndíj keretében, szinte tökéletesen beszélnek. Viszont legalább 10000fotót kellett készíteni velük, amitől úgy éreztük magunkat, mint valami kiállítási tárgy, vagy inkább cirkuszi látványosság.

Összességében tehát jól szórakoztunk, leszámítva, hogy voltam olyan felelőtlen, tékozló, hányaveti, vagy inkább egyszerűen csak idióta, hogy a szépen felsorakoztatott magyar borokból és pálinkákból (!) egy kortyot sem ittam. Most már bezzeg bánom.

Kedden voltam a kínai nyelvtanfolyamon is, amitől rettentően féltem, mert ugye ez a felsőfok legfelső szintje, amitől én olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. De szerencsére a tanár nagyon jó fej, egy csomó tanácsot és jó ötletet ad, és ráadásul kiderült, hogy vagy a többiek – már az a további négy ember – hozzám hasonlóan nem tudnak kínaiul, vagy csak a tesztek nagyon könnyűek, mindenesetre nem vagyok elmaradva az osztálytól. Különösen, ha azt vesszük, hogy ők decemberben akarnak vizsgázni, én meg maximum márciusban.

Az angoltanítás ellenben bukónak tűnik, vagyis több energia befektetését igényelné, mint amit én rá tudok szánni. Nem úgy van ugyanis, ahogy Móricka elképzelte, hogy a két szép szememért majd özönlenek a diákok, ők a befutott tanárokat keresik, ezért nekem promózni kell magam, meg sokat csövezni az irodában, de ehhez se időm, se kedvem. Inkább kevesebbet eszem. Tulajdonképpen kevesebb ruhát kellene vennem, de ez sajnos kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert hideg van (be is szereztem már egy csizmikét), és kell kabát, nadrág (csak egy olyan van, ami még nem potyog le rólam, de ez is kezd, pedig itt vettem, amúgy Calvin Klein haha:), meg még egy csizmike, és még a pulcsikról nem is beszéltem.

Másrészt mindig merülnek föl plusz igények, mint például, hogy a kulturális fesztivál napján lesz az új szobatársam szülinapi bulija, egy roppant exkluzív helyen (tegnap, mikor lefoglaltuk az asztalt, kiderült, hogy már többször jártam ott, csak nem tudtam róla :), ami mellesleg Halloween-party is, szóval be kell öltözni. El is mentünk tegnap vásárolgatni, és potom áron sikerült beszereznem egy csodálatos charleston ruhát, amihez már csak kesztyű meg toll kell. Tegnap fél este abban bohóckodtam (ahogy egy legkevésbé sem kedves ismerősöm volt szíves megjegyezni).

  Elképesztően szerencsés vagyok, amiért ilyen messze az otthonomtól is sikerült igaz barátokat találnom. Ennél nem is kell több, egy szuper szülinaphoz.

Kicsit nehezen hoztuk össze az ünneplést, közeleg a fesztivál ugyanis, folyton lótok-futok, minizászlókat, lánchidas matricát, magyar-kínai szótárat, országismereti tesztet és hasonlókat gyártok, nyelvtanfolyamra iratkozok, szervezőkkel kontaktolok, és ami a legijesztőbb, tanítok. Eladtam a lelkem ugyanis, nyelviskolában leszek tanár néni, a kis diákjaim pedig mind-mind gyerekek. 6 és 8 év közöttiek. Hiába, pénzért mindent lehet. Restellem.

(Ha már tanítás, a héten megesett az első kínai előadásom is, hunok régészete. Nem véletlenül hallgatok róla, mélységes depresszióba estem azóta. Nekik mondjuk nagyon tetszett, cöccögő bácsi 2 majdnem elolvadt, és legalább négyszer megtapsoltak, de ez inkább csak az eszementek bátorságának szólt. Én rettenetesnek éreztem a kínaim, és hiába próbálom magam azzal vigasztalni, hogy van olyan, akinek az anyanyelvén is gondot okoz az oktatás, meg hogy a részvétel a fontos, legszívesebben elfelejteném az egészet. Előre rettegek, mikor mindez élesben fog menni a rómás kurzuson.)

Visszatérve a hiperszuper szülinaphoz, még mindig nehezen találok szavakat. Négyen ünnepeltük (előző nap tartottunk egy privát partit az exszobatársammal, aki kicsit magába szállt, és gigantokedves, mióta elköltöztem ), csak barátok, semmi álhaver és ismerős. Egy kínai önfőzős-leveseshez mentünk (ahol ugye egy alaplébe dobáljuk bele a zöldségeket és mindent, ami szem-szájnak ingere), amit sokkal inkább nevezhetnék A levesesnek, mert a szezámszószuk Peking összes mártogatósát veri. Leírhatatlan. Annyira tündérek voltak a többiek, hoztak mindenféle üdítőt (mintegy véletlenül a kedvenceimet), meg kaptam tortát (mintegy véletlenül pont mangót), és még éneket is, a kiszolgáló személyzet hathatós vokáljával. Az ajándékok pedigJ Inkább majd megmutatomJ

Vacsi és további üdítő magunkhoz vételét követően felkerekedtünk immáron kedvencnek mondható exkluzív klubunkba, egy gigantikus partira. Sajnos Lali nem csatlakozhatott, meg volt fázva, Long pedig – bár derekasan állta a sarat – egy idő után kidőlt, így ketten maradtunk Kate-tel, és egy tánctérnyi modellfiúval. Szegények eddig nem lehettek hozzászokva a visszautasításhoz és az ugráltatáshoz, de nem mindenki bukik az üresfejű szépfiúkra. Vagy legalábbis nem mindig…

 Azt hiszem, öregségemre nemcsak szentimentális, de agresszív is lettem. Vagy legalábbis türelmetlen. Legalábbis jobban, mint eddig.

Tulajdonképpen semmi extra dolog nem történt, a szobatársam hétfőn éjfélkor megérkezett (két hétig nyaralt otthon), majd gyorsan vissza is álltunk a régi rutinba, ő hajnalig skype-ol, majd 3-ig alszik. Nekem meg ilyenkor vissza kell venni tanküzemmódból, a folyosón hajat szárítani, fogat mosni, nem használni a vízforralót, kint telefonálni és hasonlók.

 És ekkor bekattant valami. Olyasmi, hogy miért kell ennyi idősen egy orosz picsával laknom, aki megszokta, hogy neki minden természetszerűleg jár, nem ad, csak kap és elvár. Ezeket leszámítva persze kedves lány, de a világszemlélete annyira kihaénnem típusú, hogy elborult az agyam, lerohantam az irodába, és közöltem, hogy én már pedig elköltözöm.

Persze nem Kínában lennénk, ha ez ilyen egyszerűen ment volna. A 4-es épületből elküldtek a 9-esbe, ahol éppen nem volt ott az ügyintéző, másnap sem, sem reggel, sem délután.

Kitartás és állhatatosság.

Tudtam, minek nézek elébe, élénken élt még az emlékezetemben a netes kalamajka. Telefonszám elkér, pasi felhív. Dolgozik ő most is éppen, de csak 2 után lesz bent. (Agyamban sok kérdőjel, kicsit oximoron, de ez ugye Kína.)

 2 után pasi sehol. Felhív. 10 perc és jön. Várakozás, nem tágítás. Időközben megjelent egy hozzám hasonlóan cserélni vágyó koreai csaj, akivel végső elkeseredésünkben még össze is költöztünk volna. 30 perc után pasi megérkezik, majd elképesztő stílusban közli, hogy nincs szabad hely (saját szememmel láttam, hogy ez nem igaz), és keressünk embert, aki hajlandó velünk cserélni, meg ő egyébként is kakkant erre.

A rutintalan koreai szólni sem mert, én felvetettem, hogy akkor szerinte be kellene kopognom mindenhova, hogy heló, akarsz egy picsával lakni, hogy én idejöhessek? Ó, nem? Defura. Ekkor pasi már látta, hogy itt egy bunkó külföldivel van dolga, de nem tágított. Rutintalan koreai föl is adta, én visszafordultam, és közöltem pasival, néha nagyon udvariasan, néha meg követelőzve (ahogy alkudozáskor tanultam), hogy az egész doktori disszertációm, az én, Magyarország, a Kínai Népköztársaság, a Föld, de még az Univerzum jövője is azon múlik, hogy én elköltözöm-e vagy sem. Pasi ekkor belátta, hogy csak akkor szabadul meg tőlem, ha átrak egy másik szobába.

Egy mongol csajszit kaptam, aki nagyon jó fejnek tűnik, örömmel fogadott, pedig már szemeszter közepe van, egyébként ismeri Kurvakovát, kérdezte is, hogy ja az az orosz picsa. Viszont rendesen lelkiismeret furdalásom van, Ana teljesen kiborult, mikor közöltem, hogy kései szülinapi ajándékom van számára. Segített kiköltözni, nyomban el is hívta cigizni a mongolt (mindketten oroszajkúak ugye), de állítólag csak jókat mondott rólam. Hm-hm.

Szervezésben egyébként ma annyira megtáltosodtam, hogy voltunk a nagykövetségen mindenféle szóróanyagot felmarkolni a fesztiválhoz, a szervezőknél intézkedni, és még nyelvsuliban is, beiratkozni. Kínaiul ügyintézésben legalább jelentős fejlődésen mentem keresztül. Már ezért megérte kijönni…

UPDATE: Kicsit elhamarkodott volt arcoskodni az ügyintézési képességeimmel, a fagyi rendesen visszanyalt ugyanis. Na nem a szobatársam miatt, ő nagyon jó fej, el is ment a mellesleg orosz pasijához aludni, hanem a szervezés miatt.

Történt, hogy a nagy magyarázkodásban velem elfelejtették közölni (vagy nem elég határozottan tették), hogy igen, 9-ig mindkét szobát használhatom, utána automatikusan átrakódok a másikba, viszont le kell mennem, felcitálni őket, hogy leellenőrizhessék, nem loptam-e el valamit. Mondjuk az egyik szekrényt, esetleg az ágyat. Ez a lejelentkezős téma nálam kimaradt, így mikor zuhiból jöttem vissza egy szál, nem is túl nagy türcsiben, okosan kintrekedtem, mert blokkolták a kártyám. Szobatársam sehol, nálam se telefon se semmi, csak a kis tusfürdőm. Szerencsére az exszobatársam azonnal segített, szóval ma délig van még egy utolsó lehetőségem bizonyítani, hogy nem vagyok tolvaj. Viszont ha belegondolok, mi lett volna, ha ő sincs otthon, és nekem kell lemenni az adminisztrációs épületbe....

 Az egész a tutorom miatt van. Ugyanis ő ijesztett rám irgalmatlanul, mikor közölte, hogy már nem vagyok mai csirke (ezt meg a szöszkét mindenkitől megkapom, és már kezdek immunis lenni rá), és nem élhetek örökké a különböző államok tőgyein lógva, mert ugye arra nem lehet jövőt alapozni, és előrelátónak kell lennem, és kihasználni minden adódó alkalmat és lehetőséget, és rettentően odatenni magam a rendelkezésemre álló öt hónap alatt. Szóval okozott pár forgolódós éjszakát (vagyis órát, mert egy ideje nem alszom), így mikor cöccögő bácsi 2 könyörgött a kínai pajtiknak, hogy ugyan jelentkezzenek már előadást tartani, mert úgyis kell mindenkinek (kivéve nekem, hiszen én csak unaloműzőnek járok be), és jobb, ha túlesnek rajta, hogy a szájhúzogatást és pad alá süllyedést látva elborult az agyam, és közöltem, hogy majd én előadok. Kínaiul. A magyarországi hun leletekből, azokért úgyis meg vannak veszve. Cöccögő bácsi 2 azonnal lányává és örökösévé fogadott, a pajtik oltárt állítottak, illetve megállapították, hogy most már teljesen biztos, hogy elmebeteg vagyok. Szóval még van 3 napom, hogy az 1 órás előadást összeállítsam, lefordigassam kínaira az ilyen rettentő egyszerű dolgokat, mint visigótok felett aratott győzelem, Aetius támogatása, és hasonlók. És a szomorú, hogy nem ez a munka, hanem a képek levadászása. Mert ugye minek is normális fotót felrakni a szeged-nagyszéksósi cuccokról vagy a bátaszéki leletekről?

Emellett a kulturális fesztivál előkészületeivel is el vagyunk maradva. A szervezők annyira szét vannak esve, hogy még mindig nem sikerült rájönniük, tudnak-e projektort adni, lesz-e áram, önkéntesünk, és egyáltalán. Önkéntes egyébként nagyon jól jönne, ugyanis három helyszínünk is lesz, egy országimázs, egy kajautca (5 fogást megfőzni úgy, hogy a barátokat is megvendégelhessem belőle előtte, mert ugye szülinapot ünnepelni most nem lesz időm, és jobb híján kellemest a hasznossal…) meg fellépés a színpadon. Ennyi helyen pedig egyszerre nem tudok lenni, bár addig talán még sikerül osztódással szaporodnom.

Közben a péntekem elment olyan apróságokkal, mint fölösleges időpocséklás egy lengyel régész előadásán, aminek az első órájáról (összesen 4! volt) egyébként is elkéstem, mert elfelejtettem, hogy egyáltalán lesz (tyúkagy), tortarendelés, ajándékintézés. Pénteken volt ugyanis a kínai barátunk, Long szülinapja, aki rengeteget segített, segít nekünk, és egyébként is igaz barát, ezért szerettünk volna kitenni magunkért. Kínai szokás szerint kibérelt egy karaoke termet (ez nekem, mint igazi dalos pacsirtának különösen remek élmény volt), meg meghívott jó pár embert, akik közül néhány helyi – tekintve, hogy nem bírják az italt – csúnyán szétcsapta magát, így az este nem alakult annyira tökéletesen, mint ahogy szerettük volna. Az ajándék is csak vasárnap lett kész, így elmentem Kate-hez, hogy meglepjük a szülinapost egy jó kis gombapörkölttel. Alapanyagok híján inkább gombás lecsó lett a dologból, de legalább a többieknek ízlett.

 Tulajdonképpen a remeteség már szombaton véget ért, le is tört a fogam. Bár ez inkább a kalciumhiánnyal van összefüggésben, próbálom is orvosolni a problémát, aranyárban veszek zacskós tejet (hűtőnk egyébként nincs), meg találtam natúr joghurtot, ami leginkább az agyoncukrozott aktíviára emlékeztet, meg úton-útfélen tejitalokat vásárolok. És mindenekelőtt szigorúan white russiant iszom.

A suli is folytatódik, a tutorom nyomán a cöccögő bácsik is vérszemet kaptak, és azt szeretnék, ha egy tetszőlegesen választott témában tartanék egy-egy órát. Természetesen kínaiul. Remek lesz.

Közben a sulis fesztivál miatt is hívogatnak, sorozatos megbeszélések, hogy mit adunk elő, mit főzünk, hasonlók. Nagyon komolyan veszik, mondjuk nem csoda, hiszen pénzt is invesztálnak a dologba. Egyébként már megvan a menüsor, szigorúan olyan ételekből, amiket nagy eséllyel itt is el tudok készíteni. Kate hozott pirospaprikát Amcsiból, két üveggel is, az egyik ráadásul füstölt. Én több embert is megkérdeztem, hallottak-e már valaha füstölt magyar pirospaprikáról, de vagy mi nem vagyunk tisztában kulináris tradícióinkkal, vagy az amcsik. Mindenesetre finom, és a füstölt szalonnát is helyettesíthetem vele. Bár azt hiszem, a tajvani karácsonyi halászlé szintjét, mikor találomra válogattuk ki a tengeri halak közül a mi pontyunkra meg harcsánkra legjobban hasonlítókat, idén nem érjük el.

Közben Long szülinapjára is készülünk, ezer ötlet, főzés, buli, torta, meg ugye közeleg az enyém is, bár azt annyira nem várom…

 Lassan egy hete, hogy önkéntesen remeteségbe vonultam. Ugyanis október első hete államalapítási szünet, amit boldog boldogtalan utazással tölt, már hónapokkal ezelőtt le kell foglalni a jegyet minden létező tömegközlekedési eszközre, talán még a tuk-tukra is, és lehet menni, ki merre lát. Így történt, hogy az összes barátom és ismerősöm elutazott, én viszont maradtam, hogy csendes magányomban feláldozzam magam a tudás oltárán. Ebből persze folyamatos májsóvárgással (mert ugye ökör iszik magában) egybekötött byroni spleen alakult ki, amit a Wangqiannel és a tutorommal töltött ebédek dobnak föl némileg. De hogy a kutatásról is szó essék, terveim szerint beköltöztem volna az egyetem központi könyvtárába, lévén a tanszéki a héten zárva tart. Szorgosan összeírtam a szükséges könyveket, és megindultam. Aztán elbizonytalanodtam. Egyrészt a kampuszra bejutni sem egyszerű, ugyanis sokan az utazgatást úgy értelmezik, hogy eljönnek a Beida-ig, mert ugye milyen nagy kaland is megnézni az egyetemet. Viszont bejutni csak diákkal lehet, akinek nincs, sorban kell állnia az ideiglenes kártyáért, meg a kellemes motozásért. Ez viszont lassú, ami miatt az összes bejáratot minimum 100-200 tolongó helyi állja el. Mindez némileg ijesztően hat a gyanútlanul bejutni vágyó hallgatókra. Legalábbis rám mindenképpen. Egyébként sem fér a fejembe, egy egyetem hogyan lehet ekkora látványosság, hogy ennyien akarjanak fotózkodni a kapujában.

Végül sikeresen beverekedtem magam, de aztán ismét elbizonytalanodtam. A könyvtár ugyanis akkora, mint az egész ELTE, a TTK-t meg a többit is beleszámítva. 5 emelet, ami a térképek ellenére is ideális terep az eltévedéshez. Szerencsére megvoltak a könyvek jelzetei, így hosszas útbaigazítást követően meg is találtam a legtöbb polcot, de a könyvek persze nem voltak sehol. Tudni kell, hogy a kínaiak ebben is valami sajátos rendszert követnek, az ABC sorrend vonássorenddel egybekötött különös keveréke szerint rendezik a publikációkat, és lehetőleg még tematikusan is külön termekben szórják szét. A To jelzet után itt gyakran Tf jön, utána mondjuk D, de véletlenül sem a Tsic, ami nekem kellene, és hasonlók.

Leforrázva és tökéletesen idiótának gondolva magam kértem Wangqian segítségét. Mert milyen ciki már, hogy nem vagyok képes megtalálni jelzet alapján a könyveket. De ma kiderült, hogy nem én vagyok a degenerált. Összesen 3 (!!!!) órát töltöttünk az 5 könyv beszerzésével, amiből csak egyet sikerült fellelni, a többi viszont egyáltalán nem került elő, és még csak nem is sejtjük, miért. Természetesen próbáltunk segítséget kérni, de mint ahogy általában otthon is, a könyvtárosok itt sem azért vannak, hogy tájékoztassanak, hiszen fogalmuk sincs semmiről. Csupán dekorációként funkcionálnak. Szóval könyv nem lett, de végre láttam Wangqiant idegesen. Ez is valami.

Este aztán elmentem az egyetemi edzőterembe, mert nagyon rám fért egy kis dühlevezetés. Két órát próbálhattam ki, mielőtt kiváltom az egyébként aranyárban számított 4hónapos bérletet. Mivel ma csak jóga volt meg kickboxaerobick, elmentem mindkettőre. A hely egyébként tökéletesen nyugati, mindenhol üvegek, egy csomó terem, meg bénáskodó helyiek.

Mindkét órára érvényes megállapítás, hogy sosem szabad elvárásokkal nekiindulni, mert csak csalódás lesz a vége. A nyugati (ezeknek a jóga is annak számít, legalábbis a divatja tuti nem Indiából érkezett) edzésforma a kínaiak számára teljesen idegen, nehezen befogadható, ezért az alapoknál is alapabb dolgokat lehet velük csak megcsináltatni. A jóga esetében ez annyira nem zavart, bár néha majdnem elaludtam nyújtás közben, de azért a kickboxaerobcknál én naivan tényleg azt hittem, hogy úgy fogom kapkodni a levegőt, mint anno otthon a kétórás ugrabugrák után/közben. Erre percenként megálltunk, mert a többiek szó szerint dőltek-borultak rúgások közben, a formagyakorlatoknál pedig szinte csak ácsorogtak. A hasizomgyakorlat pedig körülbelül annyira volt megterhelő, mint felülni reggel az ágyban. Viszont ez is több, mint a semmi, és vannak futógépeik is, amit ugyancsak használhatok, szóval ha órák előtt futok egy kicsit, majd biztos nem lesz ilyen nagy a  szám. Bár félek, ha felszállok valami gépre, soha többé nem lesz majd használható...

  A tegnapi meglehetősen eseménydús nap volt, olyannyira, hogy még mindig nem teljesen tudom, hol áll a fejem.

Valamiért eddig azt hittem, sikeresen észrevétlenné varázsoltam magam egy hónapnyi kint tartózkodásom alatt, és mentesültem, folyamatosan mentesülök minden szervezés/intézés/produkálás/magamutogatás etc. alól. Mindez csupán naiv ábrándozás volt.

Kezdődött azzal, hogy reggel éppen hatalmas elszántsággal tartottam Lin professzor selyemutas órájára, egyrészt, hogy szóljak neki, nem járok be, mert Marco Polo nekem nem az esetem, másrészt meg, hogy a tanácsát kérjem, miképpen lelhetnék publikálatlan kincsekre. (Mint kiderült sehogy, mert itt komolyan veszik a szerzői jogokat vagy ilyesmi.) Szóval gyanútlanul kocogok a terem felé, mikor belebotlottam az olasz profba, aki egyébként nagy szerencsémre komolyan veszi a tutorkodást, csak néha ijesztő túlzásokba esik. Most hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy kitalálta a megoldást (?), hogy ne féljek (???) a tanítástól – én csak annyit mondtam neki, mikor kérdezte, szeretem-e, hogy nem, mert nem tartom magam elég okosnak hozzá. Mindenesetre ő rájött, hogy milyen jó is, hiszen én ugye rómás vagyok, ő meg nem, de hát van neki ez a rómás féléve, és hát akkor azt majd tartom én, kezdetnek legalábbis egy órát mindenképp (ami ugye 180 percet jelent valós időben), természetesen kínaiul, mert hát értik ők az angolt kicsit, de limest meg Hadrianust vartyogni kínaiul mégis csak milyen jó lehetőség. Én még mindig nem térek magamhoz, de ő legalább örül.

Kótyagosan tántorogtam Lin professzorhoz, aki óra után megdobott egy csomó könyvvel – még dedikálta is – és nagyon segítőkész volt, és biztosított a támogatásáról, meg ha úgy alakul, hajlandó elvinni magával a környező tartományokba kutatni, még inkább bemutatni az ottaniaknak, ami ugye Kínában, a kapcsolatok országában elengedhetetlen.

A délutáni határkérdéses órán is tudtam végre, hogy miről van szó (lehet köze van ennek a másnaposság hiányához??), hunoztunk egyébként, ők az oroszok óta szépen levezetik a Kárpát-medencéig őket, csupán az üstökből, de mikor közöltem a bácsival, hogy azért nálunk a xiong-nu nem egyenlő Attila hunjai, a tanbá totál felpörgött, hogy jaj, milyen okos ez a nyugati, hát tudja, mi a különbség kulturális hasonlóság és etnikum és kontinuitás között. Nem tudja, hogy népvándorlós főkolik sokaságán edződtem.

Este a sulis fesztivál megbeszélése volt, amire ugye bepaliztak. Éppen írom föl a nevem, mikor látom, hogy a fölső rubrikában is ott szerepel, hogy Magyarország. Először azt hittem, a tavalyit adták ide vagy ilyesmi, de nem, a hirtelen támadt hisztérikus rohamomra, amely azonnali magyarázat követelésére irányult, ráböktek egy srácra a sarokban. Bizony, ketten vagyunk. A Corvinusról jött, PHD-s, de ő már lenyomta a 3évét, szóval felszabadított rabszolga, és pontosan ugyanazzal a kutatói ösztöndíjjal jött és ugyanakkor, mint én. Ő még jobban kiakadt, hogy hát Kína legjobb egyetemére csak 5évente jut el magyar, szóval mit keresek én itt, pláne cicanaciban, tűsarkúban meg lila, csilli-villi ékszerekben – ezt persze nem tette szóvá, de ő a doktorisok – fogalmazzunk úgy – hagyományos vonalát képviseli, szóval biztosan megviselhette a látványom.) Hát igen, most már mindenhova minden hülyét felvesznek.

 Az ötlet sajnos nem saját innováció, az egy matuzsálem bölcsességével felérő útikönyvemből származik. Azonban a gondolat, miszerint töltsünk a világ egyik legnagyobb csodáján egy éjszakát, a szabad ég alatt, némi üdítő társaságában, természetesen azonnal termékeny talajra talált személyemben.

Így esett, hogy szombat este fogtuk magunkat, vonatra pattantunk, és elindultunk a Nagy Falra. Volt nálunk étel, s ami még ennél is fontosabb, ital, meg persze rengeteg lelkesedés. Különösen részemről, hiszen soha életemben nem láttam még az emberi, illetve császári kegyetlenség eme csodálatos megnyilvánulását, amiről még maga Ammianus Marcellinus is megemlékezett. Állítólag. A mi szakaszunk jobbára a 15. században épült – pedig vannak részek, amelyek Kr. e  5. századi előzményekkel rendelkeznek – ,   és jócskán fel is van újítva, de éppen emiatt látványosabb is.

Szerencsénkre megfelelően későn érkeztünk ahhoz, hogy ingyen be tudjunk lógni az ellenőrző kapuknál, és már kezdhettük is a mászást. A néhol meredeken felfelé ívelő, olykor pedig élesen megtörő és lefelé ereszkedő falak, kilométereken át kanyargóznak, végig a hegyek végtelenjébe. Az első szakasz a turistacsalogató, színes fényekkel kivilágított, őrállomásokkal tarkított rész, melynek egyszer csak vége szakad, és következik a vaksötétség. Ekkor kicsit megszeppentünk, de tántoríthatatlanul másztunk még egy órát, hogy elérkezzünk a látogatható falszakasz végéig. Pokrócokra ültünk, megvacsoráztunk, magunkhoz vettük a remek kis melegítőszerünket, majd néztük a csillagokat. Tudni kell, hogy Pekingben a szmog miatt az ég szinte sosem látszik, de itt, a Nagy Falon, az ezernyi munkás porladó csontjai fölött szinte megérinthettük a konstellációkat. Nem mintha a Kisgöncölön kívül akár egyet is felismertünk volna. És aztán jött az igazi álom, a hullócsillagok. Soha életemben nem láttam még, és a huszonegynéhányból most is csak hetet, mert vagy ittam, vagy beszéltem, vagy pislogtam, vagy ittam. De leggyakrabban ittam. Mégis, leírhatatlan a kézzel fogható, megérinthető múlt kellős közepén feltekinteni arra az égre, ami 2000 éve is ugyanígy nézhetett ki, s látni az ezüstös fénycsóvát, mely végigszántja, és kívánni, ahogy előttünk sok ezren tették.

Ahogy hajnalodott, egyre hidegebb lett, a Napocska pedig csak nem akart jönni, aztán elkezdetett derengeni. Lassan, óvatosan világosodott, úgy, hogy szinte látszottak a szférák, amit a jó rómaiak is megírtak már, s végre el is hiszem nekik. Majd messze, a hegyek között rózsaszín, lila és ibolya színek jelentek meg, a sűrű köd oszlani kezdett, s végül előbukkant az aranysárga Nap. Szédületes tempóban kúszott egyre följebb az égen, szinte beleszédültünk a látványba. Fényére a köd szertefoszlott, a madarak vad tombolásba kezdtek, mi pedig lassan hazafelé indultunk, olyan élményekkel, amiket még az unokáinknak is mesélni fogunk.

 Ma megjött az ösztöndíjunk, ami azon nyomban rettentő módon kezdte égetni a tenyerünket, így a szobatársammal elindultunk vásárolni. Ő pink ruhát akart venni, mert ez a dresscode az esküvőn, amire hivatalos, én pedig mindent, de legfőképpen farmert, ugyanis a magammal hozottak már lepotyognak rólam.

Először elmentünk ebédelni, stílszerűen egy orosz étterembe, ahol megkóstoltam a borsch-ot, ami szerintem sima káposztaleves, és végre ettem rántott sajtot. Szörnyű elvonási tüneteim voltak már, és nem hinném, hogy valaha élveztem ennyire az ízét bárminek is. Az élet apró örömei….

A kiadósnak legkevésbé sem, ám drágának annál inkább mondható étkezés után fogtunk egy tuk-tuk izét, és életünk kockáztatásával megindultunk a forgalomban.

Összesen talán 4 óriási áruházat jártunk végig, valahol a kínai piac és a plázák között félúton, ahol minden eladó oroszul és angolul próbál lenyúlni. Alkudni kötelező, és ilyetén módon rengeteg időt vesz igénybe. Az eladók általában mondanak egy rettentő magas árat, ami a gazdag külföldieknek legtöbbször bőven megéri. Példának okáért, egy Swarovski (vagy inkább Slalovski vagy ilyesmi) nyaklánc szerintük 400yuan, tehát 12000Ft. Ezt hallva megállíthatatlan hahotázásban kell kitörni, és közölni, hogy ne viccelődjenek tovább. Ilyenkor ők előzékenyen felajánlják, hogy mondj egy árat. Lehetőleg nevetségesen alacsonyat kell választani, mondjuk 20yuant, azaz 600Ft-ot. Ekkor ők fognak nevetni, és közölni, hogy csak neked 250. Erre ki kell jelenteni, hogy sajnos 8éhező szájat kell etetned otthon, és egyébként is hontalan vagy meg halálos beteg, kell hát a kevés ösztöndíj a gyógyszerekre. Megsajnálnak, kijelentik, hogy a frenetikus anyanyelvi kínaidnak köszönhetően odaadják 100-ért. Faképnél kell őket hagyni. Utánad rohannak. 60yuan, tehát 1800Ft. Tovább kell menni. Elkapnak, visszahúznak. 40, de ez az utolsó. Itt már lehet gondolkodni, mennyire kell a szajré, és mennyit ér meg, illetve hajlandó vagy-e kockáztatni, hogy esetleg alacsonyabb áron már nem akarják adni. Én általában kötöm az ebet a karóhoz. Ebben az esetben két dolog történhet, vagy közlik, hogy jó, ami sokszor azt jelenti, nem sikerült megfelelően alacsony árat mondani, vagy pár 100 Ft-nak megfelelő összeggel többet kérnek, amibe gyakran érdemes beleegyezni. Onnan lehet tudni, hogy a reális értékhez közeli áron sikerült valamit megvásárolni, hogy az eladók mélységesen elégedetlenek, sírnak, hogy kiraboltuk őket, és könyörögnek, hogy ajánljuk őket másoknak is.

Az egész procedúra rettentő időigényes, de megéri, mert hihetetlenül olcsón lehet mindenféléket beszerezni. Csak tudni, vagy legalábbis sejteni kell a dolgok valódi értékét. Így történhetett, hogy összesen 6-7 órát töltöttünk vásárlással. Viszont szerencsére nem sikerült a teljes ösztöndíjam elverni.

 Az elmúlt néhány napban a kínaizás, kutatás és órákra járás mellett komoly májmegpróbáltatásokban is részem volt. Kezdődött azzal, hogy a szobatársam kitalálta, vegyünk egy üveg martinit, amiből még két üveg koreai likőr is lett, és dumcsizzunk kicsit. Mindez csupán arra irányult, hogy kellemesebbé tegye a kibontakozó vitát, ami a finoman szólva is eltérő életmódunkból adódik. Ő ugyanis hajnal 3-ig skype-ol, majd délután 3-ig alszik, én meg nem. Amellett, hogy lusta, komoly álmatlanságban is szenved, minden neszre azonnal felriad. Én pedig reggel ugye kávézom, meg reggelizek, felöltözök, ami akárhogy is, zajjal jár. Természetesen nem igazán sikerült kompromisszumra jutni, de legalább az italok elfogytak.

Tegnap kora reggel a könyvtárban kezdtem, Wangqian segíteni akart a hülye CAJ formátumú file-jaimhoz olvasót szerezni, de persze nem sikerült, mert a gépem valami megfejthetetlen oknál fogva nem kedveli a programot. Viszont eljött velem kínai gyógyszert venni, ugyanis a tengerparti kaland óta elég ramaty állapotban vagyok, köhögés, torokfájás ilyesmik. Most van az ihatatlanság határait erősen súroló gyógyteám, amit kedvemre keverhetek a szobatársamtól kapott orosz kemikáliákkal. Nyami.

Este elmentünk Kate-el egy exkluzív partyba, ahova állítólag csupa modellek járnak, meg dresscode van, viszont ladies night is, így lányoknak ingyenes. Sosem voltunk még előtte ilyen rongyrázós helyen, mindenhol biztonsági őrök, meg elegáns emberek, a fény meg a zene tökéletes összhangban. Viszont az italt itt is vizezik, és még messze is van, úgyhogy maradunk a csóró kis all u can drink buliknál.

Reggel iszonytató állapotban értem haza, amin a határkérdéses órám csak tovább rontott. (A Marco Polóssal inkább nem kínzom magam tovább, az olasz prof szerint amúgy is csak a kutatástól veszem el az időt.) Cöccögő bácsi 2 szórakozottsága a népvándorlós főkolikat idézi, folyamatosan kavarognak a gondolatai, elkalandozik, sztorizik, amitől persze mindenki kellemes kábulatba esik, és pihentető álomba merül. Csakhogy cöccögő bácsi 2 olykor orv kérdéseket intéz hozzánk, elsősorban persze a nyomi kis magyarhoz, ami miatt rettentően kell koncentrálni a 3 óra minden percében. Miközben a Feszty-körképről (!) beszélgettünk, kaptam egy smst valami sulis ügyintézőtől, miszerint továbbra is képviselem-e az országomat az egyetem kulturális fesztiváljának kiállításán. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna bármilyen kiállításról pláne képviselésről szó, ami mondjuk nem jelent semmit, hiszen gond nélkül bepalizhattak úgy, hogy fel sem tűnt. Próbáltam érdeklődni, lehetőleg nem teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy fogalmam sincs, miről van szó, de csak annyi derült ki, október végén nekem kell képviselni Magyarországot az egyetem kulturális fesztiválján. Érdekes lesz.

 Vasárnap végre elmentünk  a Nyári Palotába, ami tulajdonképpen meglehetősen közel van a sulimhoz, de nem olyan egyszerű a kínai kultúra iránt hasonló érdeklődést mutató embereket bepalizni. Most sikerült, és a vezetésemmel megindultunk a császárok nyári rezidenciája felé. Ez tulajdonképpen az új nyári palota, a régit a kedves angolo-francia erők porig rombolták az ópiumháborúk során. Persze megkísérelték újjáépíteni, de az okos útikönyvem szerint az új jóval impozánsabb a réginél. Na meg persze itt található a legendás márványhajó, amit az excentrikus Cixi (慈禧) császárné épített részint a saját maga szórakoztatására, részint a tengerészek pénzének céltalan elherdálása érdekében. Utóbbi persze nem aratott osztatlan sikert a hadsereg köreiben.

Természetesen mivel én voltam a vezető, a márványhajót csak hosszas kóborlás után találtuk meg, és magától értetődően mindig az ellenkező irányba indultunk el, mint ahogy kellett volna. Viszont az idő remek volt, és noha olykor lépni sem lehetett a sok turistától, hála a folyamatos eltévedésnek, sikerült egészen vadregényes ösvényekre bukkannunk. Emellett megcsodálhattunk csilliárdnyi pagodát, labirintust, tavacskát lótuszokkal, és mindenféle hatalmas állatszobrokat, mindet felújított változatban, hiszen a kedves nyugatiak az összeset felgyújtották, mintegy alátámasztva, milyen jó is Kínának, ha megnyitja a határait….

Tettünk egy hatalmas kört a Kunming-tó körül, többször is átkeltünk a palota különböző kapubejáróin, és persze jó néhány alkalommal átvágtunk a mindenféle erényeknek felszentelt templomokon. Összesen talán 5 órát tölthettünk el trappolással, de legalább kalandos volt a túra.

A tegnapi napot komoly kutatással szándékoztam tölteni, méghozzá a koliban, ugyanis Wangqian odaadta kb. az összes kínai folyóirat összes számát, így nem lett volna más dolgom, mint átnyálazni a szükségeseket. Ehhez képest mind valami elmebeteg PDG meg CAJ formátumban van, amit semmilyen értelmes program nem tud megnyitni. Legalább 6 órát bajlódtam azzal, hogy letöltsek egy readert hozzá, de vagy fizetősek, vagy nem működnek, vagy csak én vagyok nagyon nyomi. Ez utóbbi mondjuk elég valószínű. Estére annyira felkaptam a vizet, hogy elfogadtam Kate meghívását egy kis főzőcskére az albijába. Kínai kaját csináltunk, úgy, hogy még egyikőnk se próbálta előtte, ő egyébként nagyjából más ételt sem, így az én nem létező tudományomra kellett hagyatkoznunk. Lett hát a fura paradicsomos tojásos kínai vacakból ízletes lecsó, a zöldségekből görögsaláta, a maradékból meg földimogyorós spenótsaláta. Utóbbit időtlen idők óta próbáljuk mindenféle éttermekből beszerezni, de lehetetlen, ezért határoztuk el, hogy megcsináljuk magunk. Bár én még sosem ettem előtte, de biztos vagyok benne, hogy oktathatnánk az elkészítést. A receptet egyébként a kínai Tecskóban osztotta meg velünk egy helyi néni…

Előkerült egy kis vörösbor is, amitől én nyomban a mennyekben vagy valahol még magasabb szférában éreztem magam. Sajt és bor. Annyira hiányoznak, és olyan drágák itt, hogy ha hazamegyek, hónapokig nem fogok semmi mást magamhoz venni. Esetleg még egy kis tejfölt túróval.

Reggel csináltam meglepibundiskenyeret az elszállásolásért cserébe – megfizethetetlen, hogy végre nem kellett hajnali 4-ig az orosz vartyogást hallgatni lámpafénynél – de szerintem elég vacak lett, mert nem toltam meg sóval eléggé az édes kenyeret, ugyanis féltem, a végén még rámfogja Kate, hogy szerelmes a szakács vagy ilyesmi. Így kicsit édeskés maradt a cucc, ami viszont teljesen az amcsi sztájl, szóval nyomtunk rá porcukrot meg juharszirupot. Nekem ez újdonság volt, de tudnak ezek valamit ott a tengerentúlon. Nem cserélném fel a tuti kis fokhagymás változatra, de mindenképp bekerül a repertoárba.

 Az utóbbi napokban kicsit összeszaladtak a dolgok, ami nagyon jó, mert mindig történik valami, és a koliban töltött óráim száma is kellemesen leredukálódott 4-re, ami tulajdonképpen az alvásidőt teszi ki.

Szóval a kezdeti sikertelenség után eljutottam végre az összes órámra, ami – lévén az egyik reggel kezdődik – heroikus küzdelem volt, és még csak meg sem érte. Lin professzor, akinek ugye a kutatási területe a legközelebb esik az enyémhez, orvul csütörtök (!) délelőtt tartja a selyemutas szemináriumát, ami egyrészt Marco Poloról szól, másrészt meg kiosztott témák vannak, így nem okoz földöntúli örömöket a részvétel. Szerencsére én nem kaptam feladatot – mások is sunnyogtak, pedig ők még fel is vették a kurzust – mondjuk eleve sikertelenségre lett volna ítélve, hogy Marcót fordítsak kínaira…

A délutáni határkérdéses óra már igazi tortúra volt. Alapvetően is nyugodt szívvel lehetne középkori kínzóeszköznek minősíteni a 3 órás kurzusokat, de mindezt cöccögő bácsi 2-vel, aki 3 térkép mellett hadarja el az általam még sosem hallott népek ide-oda vándorlását és ezek régészeti lecsapódását, hááát. Természetesen sokat segített volna az óra anyagának befogadásán, ha nem vagyok tökéletesen analfabéta a kínai történelem terén, de tulajdonképp így sokkal izgibb. Mi abban a kihívás, ha végig tudom, miről van szó?

Viszont annak érdekében, hogy végre kicsit megtanuljak kínaiul, legalább már tettem lépéseket (természetesen amellett, hogy napi 5órát vartyogok Wangqiannel). Vannak jó kis HSK-s tesztkönyveim, csak neki kellene ülni a szavaknak, meg különösen az írásnak. Viszont ez valószínűleg csak akkor lehetséges, ha az alvásidőt tovább redukálom, és kávé-energiaforrással működő zombivá alakulok.

A kis kutatásom továbbra is jól halad, már állandó bútordarab vagyok a könyvtárban, csak úgy mint a székek meg az asztalok.

Órák közötti szünetekben Wangqiannel vesszük át a magyar régészeti kultúrákat, kínaiul és angolul, ami nagyon hasznos, mert a kínai gugli jóvoltából már tudjuk, hogyan kell elvartyogni azt, hogy szarmaták, gepidák, avarok. Rómás lévén mindez ugye elengedhetetlen…

Emellett igyekszem komoly kulturmissziót is teljesíteni, ugyanis Wangqian és egy kis évfolyamtársa rettentően szeretnének hozzánk jönni ásni, ami – már a magyarországi lét – komoly kötelezettségekkel jár, legalábbis májkapacitás szempontjából. A felkészítő kurzusokat eddig ugyan nem koronázta tökéletes siker, de legalább az akarat megvan.

 Ma reggel hatalmas lendülettel indultam meg a nemzetközi diákok ügyeit intéző iroda felé, egyrészt beszerezni a diákom, hogy végre kölcsönözhessek könyvet, megbizonyosodni, hogy valóban nem kell órákat felvennem, és a legfontosabb, kideríteni, miként tudom meghosszabbítani az ösztöndíjam. Egyedül a kártya felmarkolása sikerült, ami egyébként egyelőre hasznavehetetlen, mert érvényesíteni kell a központi könyvtárban, ahol persze éppen nem volt ügyintézés. Mindenesetre bevártam Wangqiant, aki régészlány, és az olasz prof mutatott be minket egymásnak. Segít nekem nyelvet tanulni, én meg neki mindenféle régészeti szakszöveget értelmezni. Nagyon cuki, hozott nekem holdsütit (őszközép ünnepekor mindenki ezt falatozza), mert Tajvanon csak undi húsosat ettem, ami nem nyűgözött le, tőle viszont kaptam hagyományosat, ami szerinte csokis, de engem nem vert át, mert babos volt, meg franciát, ami sajtos, és azonnal addiktívvá tesz. Elkísért ösztöndíj-hosszabbítást intézni, ami teljesen sikertelen volt, ugyanis – ahogy az várható volt – nem tudják áthidalni azt a hatalmas bürokráciai hézagot, ami abból adódik, hogy a hosszabbítás hivatalos időpontja április, mikor is én már réges-régen otthon leszek. Így tehát újra kell pályáznom, és ha gigantikus szerencsém van, esetleg visszajöhetek. Remek.

Kissé csalódottan elindultunk az ebédkártyámért. Itt ugyanis kártyafüggőség uralkodik, van kolikártyám, diákkártyám, bankkártyám, tömegközlekedési kártyám, internetkártyám és most már ebédkártyám is. Ennek birtokában meghívtam Wangqiant a sulimenzába. Mentségemre legyen mondva, a helyszín az ő ötlete volt. Hát. Előnye, hogy olcsó a kaja. Nagyon. Sokféléből lehet választani. És ha csukott szemmel eszel, még az az érzésed sincs, hogy disznó vagy a vályú előtt. Hatalmas a tolongás, sorban kell állni az ülőhelyekért, majd belecsapják a kért kaját a fémtálcádba, felmarkolsz egy kétes tisztaságú pálcikát, és már lehet is burkolni. Az étel egyébként nem rossz, de nagyon nehéz a szagoktól elvonatkoztatni, meg persze attól a gondolattól, hogy a mosogatás itteni értelmezése még csak köszönő viszonyban sem áll a mi fogalmainkkal.

Délután végre valahára eljutottam órára, méghozzá a ’Wei, Jin, Északi és Déli dinasztiák régészete’ néven futóra, ami részben a mi római, de még inkább népvándorláskorunk, a 3. század végétől a 6. századig. Ügyesen bemutatkoztam a profnak, majd leültem Wangqian mellé, akinek hatalmas szerencsémre éppen ez a szakterülete. A bácsi elkezdett vartyogni, én pedig megállapítottam, hogy na erre mondják azt, hogy egyből a mélyvízbe. Egyébként déli, így kedvesen cöccögött, amit a pekingiek kevésbé értenek, viszont engem rettentően emlékeztetett a tajvaniakra, így meglepő módon egész sokat felfogtam az órából. Az elején kutatástöri volt, ami önmagában is unalmas, hát még úgy, hogy cöccögő bácsi írását a mellesleg anyanyelvi kínai padtársam sem tudta kisilabizálni. Mikor Wangqian észrevette a vergődésem, minden táblára felírt, illetve feltételezhetően számomra leírhatatlan dolgot felpingált egy cetlire. Ez arra is jó volt, hogy rájöjjek, arról beszél-e a fószer, amit én hiszek. Ez általában így is volt, aminek nagyon örültem. Végigelemeztük a korszak anyagi művességének változásait, méghozzá egy nagyon csecse kis síron keresztül, majd ellenőrzésként mindenféle hasonló kinézetű, de más korú cuccot mutogatott nekünk, és fel kellett őket ismerni. Valami számomra is rejtélyes és misztikus oknál fogva, meg tudtam különböztetni őket egymástól, és legtöbbször még a helyes dinasztiát is eltaláltam. Mégiscsak hasznos volt a több napnyi múzeumlátogatás.

Az óra végén, ami egyébként – Isten és ember elleni vétek – három teljes órán át tartott, bácsi kedvesen megcöccögte, értettem-e mindent, és rendkívül meg volt elégedve, mikor közöltem, hogy volt olyan, amit igen. Persze ha vizsgáznom kellene, biztos bukó lenne, mert a legtöbb szakkifejezést csak magyarul tudtam, a cöccögésből ki sem lehetett volna venni szerintem, kínaiul hogyan mondják.

 Az esti kiadós séta után viszonylag sokáig szunyókáltunk, délig pedig el kellett hagyni a szállást, de szerencsére még maradt idő elbúcsúzni a tengertől. Sétáltunk picit a hullámokban, és örömködtünk, hogy szeptember ellenére még volt szerencsénk pancsikolni benne.

Aztán a pakkjainkkal elindultunk ebédelni. Már a szállás mellett igyekeztek minket berángatni, természetesen ékes orosz nyelven, amit Long, perfekt orosz lévén, gyorsan hárított. A helyi erőket azonban nem lehetett ilyen gyorsan eltántorítani, és felajánlottak egy egészen elfogadható kedvezményt, amennyiben náluk étkezünk. Így ugyebár már egészen más volt a gyerek fekvése, betértünk hát. A pincérlányok körében nagy megrökönyödést váltott ki, mikor villa helyett pálcikát kértünk, mindezt kínaiul, mondván, mi előbbivel sajnos nem tudunk enni. Sokkos állapotban faggattak, vajon milyen országból is érkeztünk, hiszen akkor oroszok biztosan nem lehetünk. Büszkén közöltük velük, hogy bizony mi lenni ujgur, és ami ijesztő, hogy elhitték!!! Még meg is hívtuk őket az Ujgur Autonóm tartományba, kis hazánkba, látogassanak meg, szeretettel várjuk őket. A meghívást pedig örömmel fogadták. No comment.

Az ebéd egész finom volt, zöldséges tofusaláta, füstös ízű zöldségleves, paprikás reszelt burgonya, zöldséges padlizsán, húsevőknek bundás husi.

Teli hassal pedig elindultunk a Qin palotába, ami nem más, mint a helyi régészeti múzeum. Csak hogy a nyomilánynak is meglegyen az öröme. Hát megvolt. 1986 és 1991 között folytak a lelőhelyen ásatások, melynek során díszített téglák, hatalmas kút, mindenféle kerámia és a Kr. e. 3. századi Qin dinasztia egyik monumentális épületének maradványai kerültek elő. Ezt egyébként a kínai leírásból sikerült kisilabizálni, a leletek ugyanis kimerültek két odavetett, nem is különösebben szép téglából. Szerencsére egyéb korok emlékeit is bemutatták (arról nem szólt a fáma, hogy ezek ugyanabból az ásatásból kerültek volna elő, de valószínűbb, hogy nem). Voltak itt drága hanok, akik ugye a rómaiak pajtijai, aminek annyira megörültem, hogy az öt teremből, mindösszesen kettőt sikerült végignéznem. De legalább aeternalis vigyorral az arcomon távoztam.

A vonatról, amely haza szándékozott vinni minket, annyit tudtunk, hogy árban és időben is kétszerese a másiknak, tehát öt és fél órán át fog velünk zötyögni. A többiek azzal vigasztaltak, hogy a pénzt és időt kompenzálandó, ágyikókat is kapunk. Én mindezt valami érthetetlen oknál fogva lehajtható székek formájában képzeltem el. Hiba volt. Voltak ugyan fülkék, de azokban összesen hat emeletes ágy volt bezsúfolva, gyakran feltupírozva egy-egy krákogó helyivel. Az emeletekre kis létrákon lehetett felmászni, amennyiben valakinek kedve szottyant a valamikor ugyan igényesnek mondható, de mára már számlálhatatlan testnedvet és egyéb foltot tartalmazó ágyneműbe belefeküdni. Nekünk nem volt, így négyen nyomorogtunk két, viszonylag tisztának mondható priccsen. Ellenben kaptam némi ízelítőt a transzszibériai expressz mindennapjaiból. Továbbá a sok orosz jelenlétére is fény derült, ugyanis a vonat egyenesen Oroszországból érkezett.

 Őszközép ünnepének alkalmából Longgal, Lalival és amcsi barátnőjükkel, Kate-tel elmenekültünk a fővárosból, és meg sem álltunk egészen a 2-300 km-re található tengerparti részig. A vonatutat gyorsan és viszonylag olcsón megúsztuk, a hűvösből pedig megérkeztünk az indián nyárba. A szobatársam figyelmeztetett, hogy meglehetősen sok lesz az orosz, akik ide járnak üdülni, de a hely minden várakozást fölülmúlt. Betoppantunk ugyanis Oroszországba. Az nem elég, hogy minden cirillel volt kiírva, a kínaiak oroszul próbáltak minket átverni, és még az épületek sem emlékeztettek Ázsiára.

A szállásunk, amely ugyancsak orosz jegyeket és egyúttal írást hordozott magán, meglepően tiszta és kulturált volt, előre csomagolt szappankával, samponkával, fésűcskével és hasonlókkal felszerelve. Gyorsan lepakoltunk és elmentünk ebédelni. Tengerpart lévén herkentyűvadászatra indultunk. Amerre a szem ellát, mindenhol akváriumokba zsúfolt haldokló élőlények, akik vergődve várják, hogy valaki kiválassza, majd élve serpenyőbe hajítsa őket. A fiúk is ezt tették – már a kiválasztást, a főzést szakácsokra bíztuk. Kate-tel nem volt hozzá gyomrunk, a bűz és a haldokló állatok eléggé megviseltek mindkettőnket. Az éhség azonban nagy úr, meg ilyen ínyencségekkel egyébként sem gyakran akad össze az ember, így rettentően bekajáltunk. Volt itt 4-5 féle roston sült kagyló, tarisznyarák (amit rettentő nehéz szétroppantani, és kinyomogatni az ízelt kis combjaiból a husit) és szürke, rovarra emlékeztető rákocska (amit meg kell hámozni, miközben jól összeszurkálja az ember kezét).

Bár olykor kissé sercegett a homok a fogunk alatt, mindent elpusztítottunk, Hozzá pedig helyi gyógynövényes pálinkát szürcsölgettünk. A kiadós ebédet követően már rohantunk is a tengerpartra. Meglepően jó volt az idő, a tenger csak kicsit volt szemetes, a part pedig csak kicsit mocskos, így lubickoltunk valamennyit, majd a többiek beástak Lalit és engem. Ez akkora sikert aratott, és oly hatalmas rajongótáborra tettünk szert, hogy alig látszottunk a fotózgató helyiek gyűrűjében.

Mindezek után visszatértünk a szállásra, lezuhanyoztunk, csevegtünk Kate-tel, végül együttesen nyakunkba vettük a várost. Kínai Oroszország este talán még szebb, mint nappal. Mindenhol fények, a fákon hóesést utánzó, a parkban virágokat formázó, a tengerparton pedig diszkógömb-szerű. Meg is vacsoráztunk ügyesen, rákos és zöldséges táska, fokhagymás kenyérke, tojásos leves, grillezett padlizsán és burgonya, a húsevőknek plusz grillezett bari volt a menü. Teli hassal indultunk sétálni, de Long gondoskodott arról, nehogy gyomorbántalmaink legyenek. Berongyolt a gyógyszertárba, majd vásárolt egy adag fehér labdát, amit szét kellett pattintani, s így megkaptuk a galagonya gömböcskéket. Állítólag jót tesz az emésztésnek…. Már az gyanús lehetett volna, hogy egy gyümölcsöt gyógyszerként árulnak, a különös kiszerelés pedig még inkább, ugyanis az íze rettenetes vagy még annál is rosszabb volt. Kiküszöbölendő a csorbát, Long egy üveg borszerű dolgot is beszerzett, ami szintén rettentő egészséges, ellenben ihatatlan. Szegény viszont nagyon nem szerette volna kidobni, ezért séta közben ivós-ügyességi játékokat játszottunk: aki veszít, iszik. Jelzem, én egyszer sem kortyoltam abból a vacakbólJ

 Ma nem sokkal 5 után keltem (igen, reggel), ugyanis 7-től kezdődött a ’Han és Tang dinasztia határának régészete’ című óra. Kedden, mikor hasonló időben lett volna a ’Wei, Jin, Északi és Déli dinasztiák régészete’, én naivan berongyoltam este 7-re (mondjuk az, hogy este 9-ig tart, nekem is gyanús volt), a régészet tanszék portása pedig nem túl meggyőzően közölte, hogy az időpont bizony reggelre vonatkozik. Pedig odacitáltam a táblához, megmutogattam neki a kiírást (ennek később még jelentősége lesz), de csak vonogatta a vállát, hogy este tuti nem. Így tehát ma reggel keltem útra. A reggeli műszakos portás is csak húzta a száját, de aztán kinyögte, hogy egyébként a 3. számú tanterem, az tulajdonképpen a 3. számú tanítóépületet jelenti, és a campus másik oldalán van. Szerinte menjek oda érdeklődni. Szerencsére volt bennem egy jó adag kávé, így elindultam. 1 órámba telt megtalálni, további 1 óra volt a portás előkerítése, aki elővett egy a régészet tanszéken kirakotthoz hasonlóan értelmetlen táblázatot, és rábökött, hogy valóban, lesz ilyen óra, délután. Egyebet nem mondott (ennek is lesz majd később jelentősége). Így visszatértem a koliba, és készültem, hogy a 3-kor kezdődő selyemutas órámra ha törik, ha szakad, elmegyek. Ügyesen kifigyeltem hol lesz, már 13.30-kor el is indultam (ekkor nyitják a könyvtárat az ebédszünet után, és be akartam még menni). Messze van a tanszék, 2-re értem oda, a könyvtár zárva volt, sehol senki, a portásoknak meg elképzelésük se, hogy most mi legyen. Így vártam, 3-ig a teremnél (könyvtárazást jobb híján hanyagolva), majd tovább. Kezdett nagyon szürreális lenni a dolog. Portásokat az előzőekből kiindulva nem mertem kérdezni, elkaptam hát egy diákot. Ő közölte, hogy Lin professzor órája délelőtt (!!!!!) volt. Annyira megzavarodtam, hogy belökött a tanulmányi felelőshöz. És ott mindenre fény derült. Az univerzum összes többi tanszékétől eltérően a régészek nem az órakezdés időpontját írják ki, hanem – mint a jó rómaiak – az órák számát, amit hajnalhasadtához/könyvtárnyitáshoz/dékán zokniváltásához kell hozzáadni. Így kiderült, a délután 3-4, az reggel 10, az este 7 meg délután 3. Ennek köszönhetően lemaradtam az újonnan szerzett információk szerint 3-kor kezdődött határkérdéses óráról is, hiszen a campus másik végébe 30 perc az út, egy órát késve meg annyira nem illik érkezni, ha történetesen új diák vagy, és szeretnél bevágódni. Szóval visszamentem a koliba, és közben próbáltam nem gondolni arra, vajon miért nem köpte oda nekem senki az elmúlt hétben, se tanár, se diák, se portás, bárkit is kérdeztem, hogy te ritkahülyekülföldi, az a 7 az nem 7, hanem 3.

Este elmentünk a kedvenc netkávézómba Lalival és újdonsült amcsi haverjaival (akik közül egyedül Natasha nevét sikerült megjegyezni), ahol nem kávéztunk, hanem a kettőt fizet hármat kap akciónak köszönhetően koktéloztunk. Ennek eredményeképpen sikerült rengeteg pénzt elvernünk, hiszen az italokat pofátlanul vizezik, ellenben nem kifejezetten olcsók. Mikorra odaült hozzánk egy félig filippínó, félig svéd társaság (europid vonásokkal rendelkező ázsiaiak:) már nagyon pénzszűkében voltunk, ezért elindultunk haza. Séta közben megéheztünk, és egy teljesen szokványos, út menti saslikosnál megálltunk grillezett dolgokat enni. Kicsi asztalok kicsi székekkel a járdán, több iszogató-eszegető kínai, meg mi. Éppen a fűszeres tofuba tekercselt gombát, burgonyaszirmot, padlizsánt, fokhagymás kenyérkét eszegettük, mikor az egyik asztalnál valaki elhajított egy sörösüveget, ami érthető okokból nem aratott osztatlan sikert a szemben ülő asztaltársaság körében. Szó szót, anyázás anyázást követett, a következő pillanatban meg már vágták is egymást az üvegekkel. Aztán az egyik rettentően elkezdett vérezni, így az ellenséges banda elfutott, a vérző pedig még a biztonság kedvéért a maradék asztalokat is szétverte sörösüvegekkel. 5 cm-re tőlünk. Mi meg csak ültünk, szó szerint néztünk, mint a moziban, fröcsögött ránk a sör, pattogtak a szilánkok, mindenki ordibált, folyt a vér. 4D-s horrormozi, ingyen, kajával. A végén jöttek a rendőrök, és mindenkit elvittek, de szó szerint mindenkit, a konyhásbácsit is beleértve, mi meg továbbra is csak falatoztunk, és úgy tettünk, mintha ott sem lennénk. Szerencsére a rendőrök sem akartak velünk bajlódni, így vacsi után szépen hazamentünk. Szobatársam szerint egyébként ez semmi, majd ha látok igazi orosz leszámolást, halállal, ahogy ugye azt kell, na majd akkor szóljak. Ő már csak tudja, végignézett párat, állítólag….

 Ma reggel nagyon félve bár, de megindultam a régészeti tanszék felé. Amit persze nem találtam meg egyből, hiszen eddig csak kétszer voltam ott. De pártíz perc kavargászás után csak előkerült.

A portán még nem is volt semmi gond, bár az ügyintéző színeváltozása gyanús volt, mikor meglátta a 289. regisztrációmkor kapott, a tanszéknek szánt értesítőt. Mindenesetre elküldött a tanulmányi felelős tanár irodájába. Még itt sem volt igazán probléma, kedélyesen elbeszélgettem az egyik kis régészhallgatóval, amíg vártuk az ügyintézőt, műdicsérgette a nem létező kínaim, én meg álérdeklődtem a neolit kerámiák iránt, ami egyébként a szakterülete. Aztán megjött a tanulmányi felelős, elvette a papírom, és sokkot kapott. Megkérdezte, ki a tutorom. Mondtam, hogy halványlila elképzelésem sincs, én elküldtem az anyagom, adniuk kellett volna valakit. Közölte, hogy jó, válasszak bárkit a tanárjaik közül, akihez csak kicsi szívem húz. Ez remekül hangzott, de kérdeztem én, most kopogjak be mindenkihez, hogy heló, akarsz a tutorom lenni? Erre megérdeklődte a szakterületem, majd közölte, hogy itt az olasz tanár mobilja, hívjam föl. Csak így, reggel 9-kor. Heló, Kriszti vagyok, leszel-e a tutorom. És ez tulajdonképp megközelítőleg így is zajlott le. Szegény Wei tanár úr, aki mellesleg Giuseppe, rettentően megijedt, csak hebegett-habogott, hogy hát ő csak egy külföldi, meg mit is akarok, meg miért is zaklatom. Aztán megértette, hogy én legalább annyira kétségbeesett vagyok, mint ő, és 25 perc múlva meg is érkezett, pedig szerintem én ébreszthettem reggel. Amíg várakoztam rá, egy töri szakossal órákat válogattunk magunknak. Csak úgy unaloműzőként. Aztán megérkezett Wei tanár, kifaggatott a szakterületemről, jól megijedt, és elárulta a nyilvánvalót, neki annyi köze van a római korhoz, hogy olasz, és körülbelül ilyen szinten is oktatja, mintegy tájékoztató jelleggel, szóval inkább keressek más tutort. Persze, azért ő mégsem ázsiai – bár már 15-16 éve él itt – ezért nem egyszerűen lerázott, hanem mindent és mindenkit meg-és bemutatott, elvitt a múzeumba, a könyvtárba, a dékánhoz, és még órákat is segített választani. Ennek megfelelően be fogok járni a ’Selyem út régészeti kérdései’, a ’Wei, Jin, Északi és Déli dinasztiák régészete’ és a ’Han-Tang-kori Kína határának régészete’ című órákra. Egyébként minden lehetséges hatalmasságnál próbálta lerázni magáról a tutorságom terhét, de az összes csak nevetett rajta, és közölte vele, hogy márpedig nincs túl sok választása. Azt ígérte, beszél Lin professzorral, akinek a szakterülete és tudása nagy segítségemre lehetne, de mivel nemsokára mindketten Olaszországba mennek, és Lin több hónapig maradni is fog, az ő tutorsága kizárva. Ettől függetlenül be fogok járni a selyem utas órájára J Ezen kívül bemutatott a fő-fő tanszékvezetőnek, aki megengedte, hogy októberben mehessek ásni!!! Náluk egyébként fél éves az ásatási gyakorlat, minden elsősnek kötelező, aztán ennyi, visszatérnek Pekingbe, és be is fejezték a terepgyakorlatot. Egyébként már most mehetnék, de még csak a humuszolás folyik, amivel nagylelkűen nem akarnak untatni, így majd csak az izgi részén veszek részt. Alig várom már.

Mindemellett még arra is maradt energiája, hogy keressen nekem egy nyelvcserepartnert, akivel gyakorolhatom a kínait, és akár még nyelvvizsgára is segíthet felkészülni. Nagyon előzékenyen egy lányt választott mellém, mert ők nemcsak okosabbak, de közvetlenebbek is. Elméletileg pénteken találkozunk.

És ami hab a tortán, a tanszéknek saját laboratóriumai vannak, az egyik legfelszereltebb Kínában, a laborvezető pedig hajlandó megfontolás alá venni a mindenféle római üvegek behatóbb analízisének kérdését.

Egyszóval kezdődik a kutatás, holnap beköltözök a könyvtárba, és nagyon remélem, találok is majd hasznos dolgokat.

A megfogtam-az-isten-lábát-meg-sem-érdemlem-a-megtiszteltetést érzéshez még annyit, hogy a nemrégiben kiadott lista szerint, a Pekingi Egyetem a 46. (!!!!) legjobb felsőoktatási intézmény a világon. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy az ELTE fel sem került a 300-as listára...

 Ma tulajdonképpen semmi érdemlegeset nem csináltam, azon kívül, hogy végre elmentem vásárolni. Kicsit elszámoltam magam otthon ugyanis, és kb. semmit nem hoztam ki magammal, mondván, Pekingben majd biztos csak úgy dobálják hozzám a szebbnél szebb dolgokat. Hát, itt sincs kolbászból a kerítés, és ingyen a rózsaszín, bár alkudni azért lehet. Tekintve, hogy egyetlen pár cipőt hoztam ki magammal, ami a számlálatlan kilométer lesétálásának következményeként szó szerint a lábamon hullott atomjaira, cipővadászatra indultam. Neten megnéztem, melyik a legolcsóbb piac, és nekiestem a felfedezésének. Szerintem nem sikerült megtalálnom, viszont leltem egy plázát, ahol végső kétségbeesésemben, a leértékelt áruk között sikerült is találnom magamnak lábbelit. Itt sajnos nem lehetett alkudni (természetesen próbáltam), de magyar árakhoz képest még így is bőven jól jártam. Egyetlen szépséghibája a cipellőnek, hogy feltételezéseim szerint minimális távolság megtételét követően is pokoli fájdalmakat fog okozni a viselése. De legalább szép. És ha már ott voltam, vettem egy szoknyát is. Én tényleg nem akartam, de teljesen rámakaszkodott az aljas. Igazán nem volt más választásom.
Aztán nagy fáradtan hazajöttem, és megnéztem a világ egyik legjobb kínai filmjét. (Tajvani rendezéssel.) A történet a 2. világháború idején játszódik, a kínai csapatok megsegítésére küldött amerikai légierő egyik pilótája lezuhan, s egy apró tibeti törzs elátkozott, boszorkánynak bélyegzett asszonya veszi szárnyai alá. Mindeközben egy fejvadász indul útnak a hegyekbe, aki csupán úgy nyerheti el szerelme kezét, ha elfogja a kegyetlen gyilkossággal vádolt vörös hajút, egy nyugatit. A film címe ’Once upon a time in Tibet’, és szerencsére kétnyelvű, angol-kínai felirattal. Online itt lehet megnézni. Tényleg gyönyörű szép film, a táj pedig leírhatatlan. 

 Persze csak néhány percig, de azért mégis, a vörös szőnyeg, az vörös szőnyeg. Történt az ugyanis, hogy ismét felkerekedtem  a múzeumba, mert hiába töltöttem ott eddigi pekingi létem nagy részét, még mindig  nem néztem végig a régészeti kiállítást sem. Na, utóbbi legalább sikerült, a Qingekkel és néhány, a kínai elmét súlyosan károsító ópiumpipával bezárólag bevégeztem a régészetet, következett az ’Út a forradalomig’ című tárlat. Ez nem volt más, mint a Nagy Vezérről készült festészeti kiállítás, olyan kiemelkedő alkotásokkal, mint Mao bácsi tárgyal, Mao bácsi a nép között, Mao bácsi a felkelés élén, Mao bácsi beszédet mond, Mao bácsiért lelkesedik a nép, Mao bácsi az asszonyok között, Mao bácsi a férfiak között, Mao bácsi vigasztalja a rokkantakat, Mao bácsi a harcolók élén, Mao bácsi Sztálin bácsival és még sok hasonló.

Miután befejeztem a nézelődést, következett egy időszaki kiállítás Peruról, méghozzá az inkák utáni kultúrákról. Sajnos nem tudtam végignézni, kitereltek gonoszan, de az mindenesetre megállapítható, hogy a népesség rendkívül szimpatikus kerámiaművességgel rendelkezett….

És ezt követően jött a vörös szőnyeg, ugyanis éppen akkor volt az ’Itália műremekei’ terem megnyitója (emiatt lettünk elhajtva korábban), ahova nagy csinnadratta közepette magát az olasz miniszterelnököt várták. Mire levánszorogtam a perus teremből, mindenhol vörös posztó volt, és pezsgőspoharakkal rohangászó hostessek, meg sok-sok elegáns ember, főleg nyugati. Rettentően bántam, hogy nem valamivel csinosabb ruhában érkeztem, gondolkodás nélkül maradtam volna, úgysem merte volna senki megkérdezni, meg vagyok-e hívva valójában. Azonban a rózsaszín pöttyös szoknyát nem találtam alkalomhoz illőnek, így távoztam, és elindultam megkeresni a régi követségi negyedet. Ez természetesen hamvában holt ötlet volt, mert térkép híján csak annyira emlékeztem, a közelben van valahol. Viszont meglettek a régi városkapuk, a Nemzeti Színház (ami egy kacsatojásra hasonlít, lévén egy francia építész alkotása) és a vasutas múzeum is.

Ezt követően visszaindultam a koliba, ahol a kedves szobatársam javában nagytakarított. Történt ugyanis, hogy ráeszmélt, a régidiáktársérkezik kamu nem fog beválni az ügyintézőknél, tehát biztosan meg kell osztania a szobát valakivel, viszont ha engem elhajt, csakis ázsiait kaphat, annál pedig minden jobb, így kitakarított, és helyet csinált nekem. Közben beszélgettünk. Kiderült, hogy első látásra megközelítőleg jól ítéltem meg. 22 éves, apuciék pénzelik, mert az ösztöndíj kevés neki, de ott is akarja hagyni az egész egyetemet, mert unja már Pekinget, és inkább dolgozni szeretne (utóbbi mondjuk dicséretes). Egyébként 4éve él itt, ebből 2évig csak nyelvet tanult, de utálja, meg nem is beszéli, de nem is akarja, elég neki az angol. Van vőlegénye egy éve (!), össze akarnak házasodni, és együtt új életet kezdeni, mert 30 éves koráig már 2 gyereket szeretne, utána késő szülni szerinte. Tehát a csajszi az én szöges ellentétem, de ettől függetlenül igyekszik kedves lenni, amit a tegnapi bemutatkozása után különösen értékelek. Egészen megnyugodott, mikor mondtam, hogy csak 5 hónapig maradok, és ez idő alatt még akár nagyon jóba is lehetünk, főleg ha már úgy esett, hogy kénytelenek vagyunk együtt lakni.

 Nagyon vártam már a szobatársam. Nem csupán azért, hogy végre kipakoljak a bőröndből, de azért is, mert tudtam, hogy nyugati (orosz, a könyvei alapján), és ezáltal bíztam benne, hogy nagyon jól kijövünk majd. Hát reggel megérkezett. Éppen zuhanyzásból jöttem, mikor az ajtó előtt ácsorogtak az ukrán barátnőjével. Ránézésre két szőke picsa, megszólalásra két szőke picsa, viselkedésre ugyancsak. Apucinaksokpénzevanberakottazösztöndíjbadesemmilyennyelvennembeszélek lányka, a szobatársam, azonnal azzal indított, hogy miért foglaltam be az ágyát (gyakorlatilag mindkét ágy az övé volt, így nem volt túl nagy kihívás), meg egyébként is, menjek innen, mert jön valami Kiss János-jellegű nevű barátnéja (akit természetesen a rendszer sem talált érdekes módon), és ő vele szeretne lakni. Persze ő ezt nem tudta elmagyarázni az irodában, mert két év alatt kínaiul sem sikerült megtanulni, így nekem meg az ukránnak kellett. Szép. Egyébként mindezt nagyon lelkesen tettem, ugyanis legminimálisabb kedvem sincs együtt lakni egy ilyennel. Viszont vigyáznom kell, mert akár rosszul is kijöhetek a dologból, és még haza is zavarhatnak, ha véletlenül hazugságokat terjeszt a hátam mögött. Bár akkor néhány foggal és egyéb testrészekkel kevesebb marad neki is. A bürokrácia miatt nem tudtunk elintézni semmit, így hétfőig biztos össze leszünk zárva Kurv@kovával. Remek kis hétvége lesz….

Ha még nem lett volna elég az ügyintézésből, a kínai telecomhoz is be kellett mennem, ugyanis – bár egy hete sincs, hogy megvettem a sim kártyám – már nem engedett hívásokat lebonyolítani. Közel két óra kétségbeesett kérdezősködés után kiderült, hogy valami havidíjas izé vagyok, amit minden hónap elején kemény zsozsókért regisztrálni kell, különben letiltják a hívásaimat. Addig téptem a hajam nekik, míg ezt elintézték helyettem, de az egész dolog a legkevésbé sem világos.

Mindezek után úgy éreztem, új kedvenc helyem, a Nemzeti Múzeum tökéletesen meg fog felelni a kikapcsolásra. Jól gondoltam. Még most is csupán a Mingekig jutottam, de láthattam a leleteimet. Na persze nem az összeset, néhány római üveget raktak ki, ezek közül is párat bizáncinak neveznek, amit nem nagyon kellene, ugyanis inkább késő-rómaiak. Rettentő jó volt őket látni, hogy itt vannak helyben, meg egyáltalán, hogy tényleg léteznek, és őszintén bízom benne, sikerül majd elintéznem, hogy meg is fogdoshassam őket. Legalább egy picikét.

Este még beültünk vacsizni, ugyanis Emma hajnalban elutazik, legnagyobb bánatomra. Long, Lali és még két barátnőjük, Feifei és Xiaomin. Igazi kínai kaját ettük, sokfélét, kint az utcán, ahogyan azt kell. Volt ott grillezett husi, fokhagymás kenyérke, zöldséges kukorica, gyümölcssali, savanyított bab és mogyoró, párolt bébiborsó, tofulapocskák husival meg zöldséges gombás ínyencség is.Ha véletlenül működni fog a picasa, rakok föl még több képet.

Vacsi után még beültünk Ádámmal beszélgetni kicsit, majd visszatértem Kurv@kovához, aki hajnal 4-ig zenét hallgatott, majd most, hogy lassan délután 1 van, még mindig nem kelt ki az ágyból. Örömbódottá vele az élet.

 A tegnapi all u can drink party (kb. 1500 Ft-nak megfelelő összegért cserébe, annyi alkohol vihető a szervezetbe, amennyit a máj nem szégyell lebontani-vagy még annál is több) következményeként rettentő állapotban érkeztem meg reggel a megközelítőleg 8. regisztrációmra. Itt kiderült, hogy a nyelvtanulás szempontjából korai volt az öröm, a tesztet megírhattam, de ha Kínában kínaiul szeretnék tanulni, bizony ki kell fizetnem a tandíjat, ami közel 500000Ft. Az ügyintéző néni még rendkívül előzékenyen és gunyoros kacaj közepette az is közölte, hogy hát igen, nekem erre úgysem lesz pénzem, de a régészet tanszéken sok a kínai, beszélgessek velük. El is indultam megkeresni az épületet, na nem azért, hogy kínaiul beszélgessek, és ezáltal mintegy varázsütésre meg is tanuljam a nyelvet, hanem hogy elkezdjek sírni, rimánkodni, könyörögni, hajat tépni a tanszékvezetőnek, hogy jutasson be valamelyik nyelvtanfolyamra.

A tanszéknek helyet adó épület rusztikus, gyönyörű, fákkal szegélyezett tisztáson található, mellette tavacska, virágok, bukszusok, lapos sziklák és minden egyéb, ami szem-szájnak ingere. Mindehhez viszont teljesen kihalt volt. Még arra sem jöttem rá, hol van a bejárat. Szerencsémre éppen arra téblábolt egy megnyerő külsejűnek legkevésbé sem mondható helyi, aki még nálam is elveszettebbnek tűnt, és közölte, hogy talán 5-étől már lesz valami élet. Megnyugtató, hogy a kínai régészet szak ilyen nagymértékben hasonlít a magyarra. Az is lehet, csak októberben találok a rovarokon kívül más élőlényeket, ahogy ez nálunk is szokás.

Délután beültem az ösztöndíjasok tájékoztatójára, ami elsősorban azért volt vicces, mert semmi hasznosat nem mondtak, másodsorban meg azért, mert mindezt kínaiul tették. A hallgatóság 90%-a életében nem tanulta még a nyelvet, ezért nagy hányaduk nyitott szájjal durmolt, a maradék pedig eloldalgott. Két rendőr is felszólalt, nagyon cukik voltak, tisztelegtek nekünk, meg elképesztően komoly arcot vágtak, és felelősségük teljes tudatában részletezték, hogyan kell élni Pekingben. A százados/ezredes/vagy valami nagyon magas rangú bácsi a pekingi közlekedésről beszélt. Azt mondta, bizonyos országokban mindenki csak úgy ténfereg az úton, de itt más, Pekingben rend van, van külön gyalogos, meg autós meg biciklis sáv, értelemszerűen azokat használva kell közlekedni. Valószínűleg a bácsi soha életében nem mozdult ki az utcára. Abban tökéletesen igaza van, hogy három sáv létezik, de ezeket mindenki kénye-kedve szerint használja, tábláktól és közlekedési lámpáktól függetlenül. Az egész olyan, mintha sok-sok Kriszti mindenféle járműveken felkerekedne, nem nézne se jobbra, se balra, ha mégis, akkor sem fogná fel a látványt, és lassítás vagy bármiféle meggondolás nélkül csak haladna előre. Mindenki folyamatosan dudál, akkor is, ha éppen semmi szükség rá, meg kiabálnak, és közben kanyarodnak, gyorsítanak, átkelnek.

Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, hogy nem történik baleset, mert a közlekedőkre a körültekintő szó az, ami a legkevésbé alkalmazható.

Én rettegve az életemért kifejlesztettem egy módszert, ami eddig hatásosnak mondható, hiszen még egy autó sem trancsírozott föl. Mindig ügyesen rá kell tapadni egy helyire, éppen arra az oldalára kerülve, ahonnan a legkevésbé várható veszély (azaz autó vagy bárki más). Körbenézni szigorúan tilos, mert az csak félelmet kelt, és lelassít. Előre szegett fejjel futni a helyi mögött, majd felugratni a biztonságos zónába, és kész.

(Valami rejtélyes okból kifolyólag most a kedvenc netkávézómban sem jön be semmilyen oldal, így képek majd később, visszamenőleg is)

Ma reggel kínai szintfelmérővel kezdtem a napom, ami nekem teljesen fölösleges volt, hiszen az én képzésemhez nem szükséges a nyelvtudás felmérése (valószínűleg, mert azt feltételezik naivan, hogy megfelelő a jelentkezők kínaija). Én azonban elhatároztam, ha már itt vagyok, megtanulok végre kínaiul, ezért elmentem a vizsgára. Szerencsére a szervező tanárok körében csak kezdetben fogadta értetlenség a dolgot, így ügyesen (?) megírtam a tesztet, és már előre készülök, hogy milyen hazugságokkal fogom magam a leggyengébb csoportból átrakatni a haladóba. Természetesen az sem derült ki, kell-e fizetnem a nyelvtanfolyamért (mert ugye elvileg az ösztöndíjamban ez nincs benne), de a tanárok szerint, nem szabad ennyire előre szaladni. Ma teszt, holnap a többi probléma. Egyszerre nem lehet mindent, és ezt most már én is kezdem belátni. Lassan járj, tovább élsz.

A szintfelmérőtől egyébként annyira lefáradtam, hogy a Nagy Forradalomról szóló film megnézésével pihentettem és mintegy jutalmaztam is magam. Az alkotás minden tekintetben megfelelt a történelmi propagandafilmek kategóriájának, de én csak azért is végignéztem, és feltehetőleg mindössze azért nem nevelődtem át, mert alig értettem belőle valamit. Lassan ideje lenne pótolni égbekiáltó hiányosságaimat a kínai történelem terén (is).

Az érdekfeszítő mozi után pedig újra megindultam a Nemzeti Múzeum felé, immár lelkileg is ráhangolódva a témára.

Ismét későn érkeztem, de nagy szerencsémre még éppen beengedtek, és egy óra állt rendelkezésemre, hogy legalább a kiállítás egy részét megtekintsem. A belépő ingyenes, azonban jelentékeny biztonsági ellenőrzés árán lehet csupán bejutni. Viszont a látványért bőven megéri a sok motozás és átvilágítás. Mindösszesen az őskori kiállítás egy részét tudtam megnézni, de teljesen lenyűgöztek a leletek. Valószínűleg meghalnék a gyönyörűségtől, ha csak a kiállított tárgyakkal távoli rokonságban álló leleteket érinthetnék, egy ásatás pedig szavakba nem önthető örömöket okozna. Drága Koszider és Terehalom, remélem csuklottatok, mert végig Rátok gondoltamJ