Hétfőn elmentünk a magyar nagykövetségre, ahol is az ellenforradalom (!!) alkalmából rendeztek fogadást. Kicsit késve érkeztünk, viszont nem maradtunk le semmiről, mert beszéd nem volt, az ételért pedig nagyon sokat kellett sorban állni, de legalább alkalmunk nyílt sok-sok magyarral beszélgetni. Elég kevés embert ismertem, azok is mind diákok, Lali, Ádám – aki ugye osztálytársam volt, mikor néha beestem kínai nyelvórákra otthon – meg Dani – akivel még a vízum intézésekor futottam össze a követségen – és a barátnője – aki egyébként svájci, de hirtelen nem jut eszembe olyan nyelv, amin ne beszélne – és az isistársam, Attila. Ezen kívül ott voltak a nagyágyúk, a pekingi élet befutott hírességei, akiknek az arcától nem lehetett beférni a terembe. No meg a kapcsolatvadászok, akiknek gerinctelensége és simulékonysága alapszinten is elvette az ember étvágyát. Mondjuk, biztosan csak az irigység beszél belőlem, mert ugye egy sehonnai régész teljesen alkalmatlan ugródeszkának, így nem is vesztegették rám az idejüket. (Szerencsémre.)
A legpozitívabb élmény a magyar szakos kínaiakkal való beszélgetés volt, akik egy év után már képesek magyarul kommunikálni, azok pedig, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy egy évet üdüljenek nálunk valamilyen jóféle ösztöndíj keretében, szinte tökéletesen beszélnek. Viszont legalább 10000fotót kellett készíteni velük, amitől úgy éreztük magunkat, mint valami kiállítási tárgy, vagy inkább cirkuszi látványosság.
Összességében tehát jól szórakoztunk, leszámítva, hogy voltam olyan felelőtlen, tékozló, hányaveti, vagy inkább egyszerűen csak idióta, hogy a szépen felsorakoztatott magyar borokból és pálinkákból (!) egy kortyot sem ittam. Most már bezzeg bánom.
Kedden voltam a kínai nyelvtanfolyamon is, amitől rettentően féltem, mert ugye ez a felsőfok legfelső szintje, amitől én olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. De szerencsére a tanár nagyon jó fej, egy csomó tanácsot és jó ötletet ad, és ráadásul kiderült, hogy vagy a többiek – már az a további négy ember – hozzám hasonlóan nem tudnak kínaiul, vagy csak a tesztek nagyon könnyűek, mindenesetre nem vagyok elmaradva az osztálytól. Különösen, ha azt vesszük, hogy ők decemberben akarnak vizsgázni, én meg maximum márciusban.
Az angoltanítás ellenben bukónak tűnik, vagyis több energia befektetését igényelné, mint amit én rá tudok szánni. Nem úgy van ugyanis, ahogy Móricka elképzelte, hogy a két szép szememért majd özönlenek a diákok, ők a befutott tanárokat keresik, ezért nekem promózni kell magam, meg sokat csövezni az irodában, de ehhez se időm, se kedvem. Inkább kevesebbet eszem. Tulajdonképpen kevesebb ruhát kellene vennem, de ez sajnos kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert hideg van (be is szereztem már egy csizmikét), és kell kabát, nadrág (csak egy olyan van, ami még nem potyog le rólam, de ez is kezd, pedig itt vettem, amúgy Calvin Klein haha:), meg még egy csizmike, és még a pulcsikról nem is beszéltem.
Másrészt mindig merülnek föl plusz igények, mint például, hogy a kulturális fesztivál napján lesz az új szobatársam szülinapi bulija, egy roppant exkluzív helyen (tegnap, mikor lefoglaltuk az asztalt, kiderült, hogy már többször jártam ott, csak nem tudtam róla :), ami mellesleg Halloween-party is, szóval be kell öltözni. El is mentünk tegnap vásárolgatni, és potom áron sikerült beszereznem egy csodálatos charleston ruhát, amihez már csak kesztyű meg toll kell. 
Tegnap fél este abban bohóckodtam (ahogy egy legkevésbé sem kedves ismerősöm volt szíves megjegyezni).
