Az ötlet sajnos nem saját innováció, az egy matuzsálem bölcsességével felérő útikönyvemből származik. Azonban a gondolat, miszerint töltsünk a világ egyik legnagyobb csodáján egy éjszakát, a szabad ég alatt, némi üdítő társaságában, természetesen azonnal termékeny talajra talált személyemben.
Így esett, hogy szombat este fogtuk magunkat, vonatra pattantunk, és elindultunk a Nagy Falra. Volt nálunk étel, s ami még ennél is fontosabb, ital, meg persze rengeteg lelkesedés. Különösen részemről, hiszen soha életemben nem láttam még az emberi, illetve császári kegyetlenség eme csodálatos megnyilvánulását, amiről még maga Ammianus Marcellinus is megemlékezett. Állítólag. A mi szakaszunk jobbára a 15. században épült – pedig vannak részek, amelyek Kr. e 5. századi előzményekkel rendelkeznek – , és jócskán fel is van újítva, de éppen emiatt látványosabb is.
Szerencsénkre megfelelően későn érkeztünk ahhoz, hogy ingyen be tudjunk lógni az ellenőrző kapuknál, és már kezdhettük is a mászást. A néhol meredeken felfelé ívelő, olykor pedig élesen megtörő és lefelé ereszkedő falak, kilométereken át kanyargóznak, végig a hegyek végtelenjébe. Az első szakasz a turistacsalogató, színes fényekkel kivilágított, őrállomásokkal tarkított rész, melynek egyszer csak vége szakad, és következik a vaksötétség. Ekkor kicsit megszeppentünk, de tántoríthatatlanul másztunk még egy órát, hogy elérkezzünk a látogatható falszakasz végéig. Pokrócokra ültünk, megvacsoráztunk, magunkhoz vettük a remek kis melegítőszerünket, majd néztük a csillagokat. Tudni kell, hogy Pekingben a szmog miatt az ég szinte sosem látszik, de itt, a Nagy Falon, az ezernyi munkás porladó csontjai fölött szinte megérinthettük a konstellációkat. Nem mintha a Kisgöncölön kívül akár egyet is felismertünk volna. 
És aztán jött az igazi álom, a hullócsillagok. Soha életemben nem láttam még, és a huszonegynéhányból most is csak hetet, mert vagy ittam, vagy beszéltem, vagy pislogtam, vagy ittam. De leggyakrabban ittam. Mégis, leírhatatlan a kézzel fogható, megérinthető múlt kellős közepén feltekinteni arra az égre, ami 2000 éve is ugyanígy nézhetett ki, s látni az ezüstös fénycsóvát, mely végigszántja, és kívánni, ahogy előttünk sok ezren tették.
Ahogy hajnalodott, egyre hidegebb lett, a Napocska pedig csak nem akart jönni, aztán elkezdetett derengeni. Lassan, óvatosan világosodott, úgy, hogy szinte látszottak a szférák, amit a jó rómaiak is megírtak már, s végre el is hiszem nekik. Majd messze, a hegyek között rózsaszín, lila és ibolya színek jelentek meg, a sűrű köd oszlani kezdett, s végül előbukkant az aranysárga Nap. Szédületes tempóban kúszott egyre följebb az égen, szinte beleszédültünk a látványba. 
Fényére a köd szertefoszlott, a madarak vad tombolásba kezdtek, mi pedig lassan hazafelé indultunk, olyan élményekkel, amiket még az unokáinknak is mesélni fogunk.
