Ma reggel hatalmas lendülettel indultam meg a nemzetközi diákok ügyeit intéző iroda felé, egyrészt beszerezni a diákom, hogy végre kölcsönözhessek könyvet, megbizonyosodni, hogy valóban nem kell órákat felvennem, és a legfontosabb, kideríteni, miként tudom meghosszabbítani az ösztöndíjam. Egyedül a kártya felmarkolása sikerült, ami egyébként egyelőre hasznavehetetlen, mert érvényesíteni kell a központi könyvtárban, ahol persze éppen nem volt ügyintézés. Mindenesetre bevártam Wangqiant, aki régészlány, és az olasz prof mutatott be minket egymásnak. Segít nekem nyelvet tanulni, én meg neki mindenféle régészeti szakszöveget értelmezni. Nagyon cuki, hozott nekem holdsütit (őszközép ünnepekor mindenki ezt falatozza), mert Tajvanon csak undi húsosat ettem, ami nem nyűgözött le, tőle viszont kaptam hagyományosat, ami szerinte csokis, de engem nem vert át, mert babos volt, meg franciát, ami sajtos, és azonnal addiktívvá tesz. Elkísért ösztöndíj-hosszabbítást intézni, ami teljesen sikertelen volt, ugyanis – ahogy az várható volt – nem tudják áthidalni azt a hatalmas bürokráciai hézagot, ami abból adódik, hogy a hosszabbítás hivatalos időpontja április, mikor is én már réges-régen otthon leszek. Így tehát újra kell pályáznom, és ha gigantikus szerencsém van, esetleg visszajöhetek. Remek.

Kissé csalódottan elindultunk az ebédkártyámért. Itt ugyanis kártyafüggőség uralkodik, van kolikártyám, diákkártyám, bankkártyám, tömegközlekedési kártyám, internetkártyám és most már ebédkártyám is. Ennek birtokában meghívtam Wangqiant a sulimenzába. Mentségemre legyen mondva, a helyszín az ő ötlete volt. Hát. Előnye, hogy olcsó a kaja. Nagyon. Sokféléből lehet választani. És ha csukott szemmel eszel, még az az érzésed sincs, hogy disznó vagy a vályú előtt. Hatalmas a tolongás, sorban kell állni az ülőhelyekért, majd belecsapják a kért kaját a fémtálcádba, felmarkolsz egy kétes tisztaságú pálcikát, és már lehet is burkolni. Az étel egyébként nem rossz, de nagyon nehéz a szagoktól elvonatkoztatni, meg persze attól a gondolattól, hogy a mosogatás itteni értelmezése még csak köszönő viszonyban sem áll a mi fogalmainkkal.

Délután végre valahára eljutottam órára, méghozzá a ’Wei, Jin, Északi és Déli dinasztiák régészete’ néven futóra, ami részben a mi római, de még inkább népvándorláskorunk, a 3. század végétől a 6. századig. Ügyesen bemutatkoztam a profnak, majd leültem Wangqian mellé, akinek hatalmas szerencsémre éppen ez a szakterülete. A bácsi elkezdett vartyogni, én pedig megállapítottam, hogy na erre mondják azt, hogy egyből a mélyvízbe. Egyébként déli, így kedvesen cöccögött, amit a pekingiek kevésbé értenek, viszont engem rettentően emlékeztetett a tajvaniakra, így meglepő módon egész sokat felfogtam az órából. Az elején kutatástöri volt, ami önmagában is unalmas, hát még úgy, hogy cöccögő bácsi írását a mellesleg anyanyelvi kínai padtársam sem tudta kisilabizálni. Mikor Wangqian észrevette a vergődésem, minden táblára felírt, illetve feltételezhetően számomra leírhatatlan dolgot felpingált egy cetlire. Ez arra is jó volt, hogy rájöjjek, arról beszél-e a fószer, amit én hiszek. Ez általában így is volt, aminek nagyon örültem. Végigelemeztük a korszak anyagi művességének változásait, méghozzá egy nagyon csecse kis síron keresztül, majd ellenőrzésként mindenféle hasonló kinézetű, de más korú cuccot mutogatott nekünk, és fel kellett őket ismerni. Valami számomra is rejtélyes és misztikus oknál fogva, meg tudtam különböztetni őket egymástól, és legtöbbször még a helyes dinasztiát is eltaláltam. Mégiscsak hasznos volt a több napnyi múzeumlátogatás.

Az óra végén, ami egyébként – Isten és ember elleni vétek – három teljes órán át tartott, bácsi kedvesen megcöccögte, értettem-e mindent, és rendkívül meg volt elégedve, mikor közöltem, hogy volt olyan, amit igen. Persze ha vizsgáznom kellene, biztos bukó lenne, mert a legtöbb szakkifejezést csak magyarul tudtam, a cöccögésből ki sem lehetett volna venni szerintem, kínaiul hogyan mondják.