Vasárnap végre elmentünk a Nyári Palotába, ami tulajdonképpen meglehetősen közel van a sulimhoz, de nem olyan egyszerű a kínai kultúra iránt hasonló érdeklődést mutató embereket bepalizni. Most sikerült, és a vezetésemmel megindultunk a császárok nyári rezidenciája felé. Ez tulajdonképpen az új nyári palota, a régit a kedves angolo-francia erők porig rombolták az ópiumháborúk során. Persze megkísérelték újjáépíteni, de az okos útikönyvem szerint az új jóval impozánsabb a réginél. Na meg persze itt található a legendás márványhajó, amit az excentrikus Cixi (慈禧) császárné épített részint a saját maga szórakoztatására, részint a tengerészek pénzének céltalan elherdálása érdekében. Utóbbi persze nem aratott osztatlan sikert a hadsereg köreiben.
Természetesen mivel én voltam a vezető, a márványhajót csak hosszas kóborlás után találtuk meg, és magától értetődően mindig az ellenkező irányba indultunk el, mint ahogy kellett volna. Viszont az idő remek volt, és noha olykor lépni sem lehetett a sok turistától, hála a folyamatos eltévedésnek, sikerült egészen vadregényes ösvényekre bukkannunk. 
Emellett megcsodálhattunk csilliárdnyi pagodát, labirintust, tavacskát lótuszokkal, és mindenféle hatalmas állatszobrokat, mindet felújított változatban, hiszen a kedves nyugatiak az összeset felgyújtották, mintegy alátámasztva, milyen jó is Kínának, ha megnyitja a határait….
Tettünk egy hatalmas kört a Kunming-tó körül, többször is átkeltünk a palota különböző kapubejáróin, és persze jó néhány alkalommal átvágtunk a mindenféle erényeknek felszentelt templomokon. Összesen talán 5 órát tölthettünk el trappolással, de legalább kalandos volt a túra.
A tegnapi napot komoly kutatással szándékoztam tölteni, méghozzá a koliban, ugyanis Wangqian odaadta kb. az összes kínai folyóirat összes számát, így nem lett volna más dolgom, mint átnyálazni a szükségeseket. Ehhez képest mind valami elmebeteg PDG meg CAJ formátumban van, amit semmilyen értelmes program nem tud megnyitni. Legalább 6 órát bajlódtam azzal, hogy letöltsek egy readert hozzá, de vagy fizetősek, vagy nem működnek, vagy csak én vagyok nagyon nyomi. Ez utóbbi mondjuk elég valószínű. Estére annyira felkaptam a vizet, hogy elfogadtam Kate meghívását egy kis főzőcskére az albijába. Kínai kaját csináltunk, úgy, hogy még egyikőnk se próbálta előtte, ő egyébként nagyjából más ételt sem, így az én nem létező tudományomra kellett hagyatkoznunk. Lett hát a fura paradicsomos tojásos kínai vacakból ízletes lecsó, a zöldségekből görögsaláta, a maradékból meg földimogyorós spenótsaláta. Utóbbit időtlen idők óta próbáljuk mindenféle éttermekből beszerezni, de lehetetlen, ezért határoztuk el, hogy megcsináljuk magunk. Bár én még sosem ettem előtte, de biztos vagyok benne, hogy oktathatnánk az elkészítést. A receptet egyébként a kínai Tecskóban osztotta meg velünk egy helyi néni…
Előkerült egy kis vörösbor is, amitől én nyomban a mennyekben vagy valahol még magasabb szférában éreztem magam. Sajt és bor. Annyira hiányoznak, és olyan drágák itt, hogy ha hazamegyek, hónapokig nem fogok semmi mást magamhoz venni. Esetleg még egy kis tejfölt túróval.
Reggel csináltam meglepibundiskenyeret az elszállásolásért cserébe – megfizethetetlen, hogy végre nem kellett hajnali 4-ig az orosz vartyogást hallgatni lámpafénynél – de szerintem elég vacak lett, mert nem toltam meg sóval eléggé az édes kenyeret, ugyanis féltem, a végén még rámfogja Kate, hogy szerelmes a szakács vagy ilyesmi. Így kicsit édeskés maradt a cucc, ami viszont teljesen az amcsi sztájl, szóval nyomtunk rá porcukrot meg juharszirupot. Nekem ez újdonság volt, de tudnak ezek valamit ott a tengerentúlon. Nem cserélném fel a tuti kis fokhagymás változatra, de mindenképp bekerül a repertoárba.
