Eljött a nagy nap, ami miatt hetek óta nem alszom és súlyosabbnál súlyosabb neurotikus tüneteket fedezek föl magamon, a pekingi egyetem kulturális fesztiváljának napja.

Annyit már jó előre lehetett sejteni, hogy ez nem csak amolyan mutasd be az országod, aztán szevasz dolognak ígérkezik, hiszen már egy hónapja elkezdték a szervezést (ami összeszedettség tekintetében mellesleg a szánalmasnál is sokkal szánalmasabb volt), és lóvét is adtak, amiből ügyesen kellett gazdálkodni. Emiatt, de különösen az okból, hogy a Beidán még nem kifejezetten képviseltette magát Magyarország, legalábbis az elmúlt 5-10 évben, nagyon szerettem volna kitenni magunkért. Hiába, rettenetesen hazafi tudok lenni ilyen messze az otthonomtólJ

Két standon is jelen voltunk, egyrészt az országimázs, másrészt az ételutca, ami miatt egyébként két napig kb. megállás nélkül főztem. Ebből a csütörtök szuperül sikerült, babgulyás Longnál, Lalival hoztuk össze, és mennyei lett. Igaz, hogy egész sokáig két különböző ételhez vásároltunk be, Lali a klasszikus leveshez, én pedig a sűrű, főzelékszerű cucchoz. A csipedetnél aztán kibukott a dolog, mert még a rántást megértettem, de hogy minek tészta a főzelékbe, az sehogy sem ment a fejembe. Különösen, hogy a leves formájú babgulyást nem hogy nem csináltam még sosem, de még csak nem is ettem. Ettől függetlenül végül közös nevezőre jutottunk, és olyan babgulyást rittyentettünk, hogy a kínaiak megnyalták mind a tíz ujjukat. Bezzeg a macedónok csak annyit tudtak hozzáfűzni, ezt is tőlük loptuk.  No comment.

A péntek már bosszantóbb volt, pedig ekkorra hagytam a könnyebb dolgokat. Wangqian bátyjának lakására mentünk, ami 2 óra utazás a sulitól. Ez nem is lett volna gond, de se Lali, se Ádám nem tudott jönni, így a másik beidas magyart, Attilát hívtam segítségül. Fő feladata a fasírt ízének megítélése lett volna, mert én ugye nem eszem húst. Maradjunk annyiban, hogy vegetáriánus ne csináljon húsos ételt, vagy vállalja a következményeket…

Szombat reggel hajnalban keltünk, hogy minél előbb feldíszíthessük a standunkat. A nagykövetségtől kaptunk posztereket, meg gigantikus magyar zászlót, mindenhol máshol nemzetiszín lufitenger volt, meg nemzetiszín szalvétákon általam gyártott keksztekercs, meg Attila által szóróajándéknak hozott minitokaji, szőlőfürtökbe ágyazva. Lánchidas matricát osztottunk, és magyarországos műveltségi vetélkedőt szerveztünk. Legalábbis ezek lettek volna a tervek, mert naivan azt hittük, ez egy egyetemi rendezvény. Hatalmas blődség volt részünkről, hiszen Kínában vagyunk.  10-kor volt nyitás, ekkor kezdtek el özönleni. Mint a sáskák, vagy még annál is többen. Igazi invázió. A gonosz szervezők pedig még azt a merényletet is elkövették, hogy minden résztvevő ország standjának adtak egy pecsétlőt, így a pecsétfüggő helyiek duplán megvadulva rohamoztak meg minket. Lélegezni sem tudtunk.

 Az egyik ilyen roham közepette megjelent egy kínai srác, aki közölte, hogy sziasztok, mit segíthetek. Igen, így magyarul. Persze azonnal sokkot kaptunk. 8 évet élt nálunk, gimibe is hozzánk járt, és egyébként beidás. Én teljesen elolvadtam a magyarjátólJ

A másik élmény még ennél is meghatóbb volt. Feltűnt egy idős bácsi, aki halkan a következőket súgta a fülembe: beszélek magyarul. Mindezt olyan lehengerlő bájjal, természetességgel és könnyedséggel, annyi szeretettel és őszinteséggel a hangjában, hogy kis híján elpityeregtem magam. Természetesen ez most rettentő furán hangzik, de ott és akkor, az emberek áradatában sodródó nemzetiszínű kis szigetünk  egy pillanatra előhozta a bácsi rég elfeledett emlékeit, fiatalságát, boldogságát, és tisztán látszott, íme egy ember a világ másik végén, aki őszintén, tiszta szívből szereti Magyarországot. Ezért már megérte a fáradozás.

Az ételutcán délután 2-től képviseltettük magunkat, az elképesztően nyomorék szervezés ellenére is meglehetősen sikeresen. Már délben kezdtek sorban állni a standunknál, a szorongó embertömeg nagysága 2-re pedig már egészen ijesztő méreteket öltött. Nagyon szerettem volna lefotózni az asztalunkat (rajtunk kívül senki nem dekorált ugyanis), de levegőt venni sem tudtam. Pedig nemzetiszín szalvétákon voltak az ételek (babgulyás, gombafasírt, sima fasírt, párolt káposzta, keksztekercs), bennük mini nemzetiszín lobogók, pirospaprika, paradicsom és zöldpaprika-szirmok, fölöttünk a nemzetiszín lufik.

Hát kár volt a felhajtásért. 5 perc leforgása alatt kapkodtak szét mindent, még a dekorációt is. Igazi sáskajárás.

Sajnos éppen a hatalmas tömeg miatt nem láthattam a többi ország standját, képeim sem nagyon vannak. Egyszer volt szerencsém körbefutni, a mongolok műfüvet és jurtát állítottak, meg vodkát osztottak (szerencse, hogy Nami a szobatársam, így nekem is jutott), mellettünk Kazasztán meg Tadzsikisztán főleg a szőnyegekre helyezte a hangsúly, az amcsik Halloweenra, az ausztráloknál egy csávó beöltözött plüss kengurunak, az egyiptomiak a piramisokkal kérkedtek, az afrikaiak színes ruhákkal, az észak-koreaiak a Nagy Emberrel és egy komisszárral (ő azért volt, hogy az ördögi imperialistakapitalista sátánfajzatok aláaknázó tevékenységét figyelemmel kövesse), a többi országnak pedig szinte csak egy-egy képre tellett.

Így sok ismerős és ismeretlen véleménye alapján elmondhatjuk, hogy ahhoz képest, milyen messze vagyunk, és milyen kevés lehetőségünk volt, kitettünk magunkért, és ha az ázsiai országokat nem is, de az európaiakat mind kenterbe vertük. Azt hiszem, sikerült kedvet csinálni kicsiny országunkhoz, és – Peking egy részén legalábbis – többé nem fogják keverni Budapestet Bukaresttel.