A tegnapi meglehetősen eseménydús nap volt, olyannyira, hogy még mindig nem teljesen tudom, hol áll a fejem.
Valamiért eddig azt hittem, sikeresen észrevétlenné varázsoltam magam egy hónapnyi kint tartózkodásom alatt, és mentesültem, folyamatosan mentesülök minden szervezés/intézés/produkálás/magamutogatás etc. alól. Mindez csupán naiv ábrándozás volt.
Kezdődött azzal, hogy reggel éppen hatalmas elszántsággal tartottam Lin professzor selyemutas órájára, egyrészt, hogy szóljak neki, nem járok be, mert Marco Polo nekem nem az esetem, másrészt meg, hogy a tanácsát kérjem, miképpen lelhetnék publikálatlan kincsekre. (Mint kiderült sehogy, mert itt komolyan veszik a szerzői jogokat vagy ilyesmi.) Szóval gyanútlanul kocogok a terem felé, mikor belebotlottam az olasz profba, aki egyébként nagy szerencsémre komolyan veszi a tutorkodást, csak néha ijesztő túlzásokba esik. Most hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy kitalálta a megoldást (?), hogy ne féljek (???) a tanítástól – én csak annyit mondtam neki, mikor kérdezte, szeretem-e, hogy nem, mert nem tartom magam elég okosnak hozzá. Mindenesetre ő rájött, hogy milyen jó is, hiszen én ugye rómás vagyok, ő meg nem, de hát van neki ez a rómás féléve, és hát akkor azt majd tartom én, kezdetnek legalábbis egy órát mindenképp (ami ugye 180 percet jelent valós időben), természetesen kínaiul, mert hát értik ők az angolt kicsit, de limest meg Hadrianust vartyogni kínaiul mégis csak milyen jó lehetőség. Én még mindig nem térek magamhoz, de ő legalább örül.
Kótyagosan tántorogtam Lin professzorhoz, aki óra után megdobott egy csomó könyvvel – még dedikálta is – és nagyon segítőkész volt, és biztosított a támogatásáról, meg ha úgy alakul, hajlandó elvinni magával a környező tartományokba kutatni, még inkább bemutatni az ottaniaknak, ami ugye Kínában, a kapcsolatok országában elengedhetetlen.
A délutáni határkérdéses órán is tudtam végre, hogy miről van szó (lehet köze van ennek a másnaposság hiányához??), hunoztunk egyébként, ők az oroszok óta szépen levezetik a Kárpát-medencéig őket, csupán az üstökből, de mikor közöltem a bácsival, hogy azért nálunk a xiong-nu nem egyenlő Attila hunjai, a tanbá totál felpörgött, hogy jaj, milyen okos ez a nyugati, hát tudja, mi a különbség kulturális hasonlóság és etnikum és kontinuitás között. Nem tudja, hogy népvándorlós főkolik sokaságán edződtem.
Este a sulis fesztivál megbeszélése volt, amire ugye bepaliztak. Éppen írom föl a nevem, mikor látom, hogy a fölső rubrikában is ott szerepel, hogy Magyarország. Először azt hittem, a tavalyit adták ide vagy ilyesmi, de nem, a hirtelen támadt hisztérikus rohamomra, amely azonnali magyarázat követelésére irányult, ráböktek egy srácra a sarokban. Bizony, ketten vagyunk. A Corvinusról jött, PHD-s, de ő már lenyomta a 3évét, szóval felszabadított rabszolga, és pontosan ugyanazzal a kutatói ösztöndíjjal jött és ugyanakkor, mint én. Ő még jobban kiakadt, hogy hát Kína legjobb egyetemére csak 5évente jut el magyar, szóval mit keresek én itt, pláne cicanaciban, tűsarkúban meg lila, csilli-villi ékszerekben – ezt persze nem tette szóvá, de ő a doktorisok – fogalmazzunk úgy – hagyományos vonalát képviseli, szóval biztosan megviselhette a látványom.) Hát igen, most már mindenhova minden hülyét felvesznek.
