Ma ismét elindultam ügyintézni, 100000 meg egy kérdést feltenni, megvilágosodni, Nivanába jutni. Természetesen ezek közül egyik sem sikerült.

Eredetileg ma a sulikártyát – ami mint utóbb kiderült egyben a diákigazolvány is – szerettem volna beszerezni. Az információs épület előtt volt a találkozó, csak az nem volt egyértelmű, kinek és mikor. Mindenesetre közel félóra várakozás után előkerült két egyetemi önkéntes meg egy vietnámi csaj, így négyesben elindultunk a kártyáért. A vietnámi kínai szakos, és legnagyobb örömömre még nálam is gyengébb a kínaija (rejtély, miképpen fog itt életben maradni), az egyetemi önkéntesek meg idegennyelv-szakosak (fülöp-szigeteki meg fogalmam sincs milyen). Próbáltam, kideríteni, miképp regisztrálhatok nyelvtanfolyamra, de az önkéntes szerint, semmi szükségem rá. Igyekeztem vele megértetni, hogy az a szánalmas vartyogás, amit produkálok, feltehetőleg édeskevés a sikeres vizsgák letételéhez, pláne régészet szakon, de láthatólag nem akarta felfogni, mi a problémám tulajdonképp.

Egyéb dolgokat is sorra megkérdeztem, így a netközpontban a netet is, és rá kellett jönnöm, nem bennem, illetve a nem létező nyelvtudásomban van a hiba. Egyszerűen itt nyelvtől függetlenül semmit nem lehet elintézni, különösen nem azonnal. Pekingre, de különösen a sulimra tökéletesen illik az Isten malmai lassan őrölnek kifejezés, olyannyira, hogy általában amiatt ütközöm értetlenségbe, mert mindenféle dolgok-például internet- miatt pattogok. Eddig azt gondoltam, a buta tekintetek amiatt vetődnek rám, mert nem tudom rendesen kifejezni magam, de ma kiderült, hogy erről szó sincs. Egyszerűen csak azt nem értik, miért nem várom a sült galambot, mint minden értelmes helyi. Ezentúl várni fogom.

Délután elindultam megnézni az egyik általam leginkább preferált látványosságot. Minden normális, épeszű ember számára ez vagy a Nagy Fal, vagy a Tian’an Men tér, vagy bármi hasonló lett volna. Számomra nem. Ebben nem csak az játszott szerepet, hogy nem vagyok épelméjű, hanem az is, hogy késő délután végeztem az ügyintézéssel, a fent felsorolt látványosságok pedig egy egész napot igényelnek.

De leginkább az, hogy Tajvanon a legjobban a templom külsejű templomokat hiányoltam, és miután megneszeltem, hogy Pekingben van egy katedrális, nyomban becéloztam.

Származási hely: 2011. augusztus 29.

(Klikk a képre a többiért!)

Az épületet a jezsuiták húzták föl, de sajnos leégett vagy leégették, a mostani verzió viszont meglehetősen impozáns, neogótikus stílusú.

Egyébként nem egyszerű megtalálni, térkép és tájékozódási képesség nélkül pedig végképp nem, pláne, hogy egy tradicionális hutong közepén található. Engem ellenben segített a világtalanok szerencséje, így már az első néni remekül útbaigazított, bár amint elment, elbizonytalanodtam, és megkérdeztem egy másikat, akit viszont nem kellett volna, de akire nem is hallgattam, és így gyakorlatilag egyszer csak a katedrális előtt kötöttem ki.

Nemcsak kívülről lenyűgöző, belülről is. A térdeplő apácák viszont úgy néztek rám, mint egy ufóra. Szerintem még sosem láttak külföldit, különösen olyat, aki csak egy imára ugrik be. Minden bizonnyal azért, mert a pekingiek nincsenek túl jóban a pápával, a magyarok meg igen, úgy is mondhatnánk, a pápa kiátkozta őket, de mivel én csak amolyan álkatolikus vagyok, meg inkább a spirituális hangulat vonzott, ezért rettentő jól éreztem magam.

Egyébként az ufóságot az egyetemen is tapasztaltam. Akárkivel beszélgettem eddig (legyen az tanár vagy diák), azt hitte egy másik bolygóról érkeztem. 

 A nap nagy része már eltelt, és én még mindig arra várok, hogy valaki szerelje meg nekem a netet. Reggel lerongyoltam az irodába, ahol azt mondták, hogy felküldenek egy szakértőt, amire 2óra elteltével sem került sor. Bár ha azt vesszük, hogy ugyanekkor a takarítónak is érkeznie kellett volna, és neki is csak 3 óra múlva sikerült, van még remény. Egyébként a nénike rettentően letolt, hogy miért vagyok olyan málé, hogy két napja kerülgetem, és nem szóltam neki, hogy tiszta ágyneműt akarok. De valahogy fel sem merült, hogy így mennek itt a dolgok. Igazán jöhetne már a szobatársam.

Egyébként a net annyira izgatott, hogy letelefonáltam mizu, erre persze újra el kellett magyaráznom mindent, hogy igen, befizettem, igen, vettem vezetéket, meg igen, tegnap már feljött egy csaj, és közölte, hogy ide szakértő kell, és legyenek már oly kedvesek ideküldeni azt a szerencsétlent. Mindezt három különböző embernek is el kellett sírnom, mire egy csávó közölte (őszintén remélem, maga a szakértő), hogy várakozzak majd ügyesen, délután jön. Vagy nem.

Végül lett netem, összesen 6 óra várakozás után, de természetesen csak kínai oldalakat hajlandó behozni. Holnap lesz egy menetem az internetközpontban is. Már előre félek.

Késő délután sikerült megtalálnom az ázsiai teszkót, vagyis Carrefout, amit Tajvanon imádtam, mert minden egyben van, és olcsó és jó, meg egyébként is Tajvan. :) Egy hatalmas plázában van, ahol van sushibár (ott ebédeltem nyami-nyami), meg mindenféle egyéb bolt is. Meg is vettem az életben maradáshoz elengedhetetlen dolgokat: KÁVÉT és BÖGRÉT és TEJSZÍNT. Most már boldogan halok meg, szigorúan a reggeli kávém után.

Késő délután találkoztam Ádámmal, aki pár hónapos álkínaiszakos időszakomban osztálytársam volt (Peking kicsi), majd becsatlakozott Emma, Long és Lali is. Egy szuper kis kávézóban voltunk, ahol igazi kávét lehet inni, nem cukrozott-vizezett undiságot, amit a helyiek kávénak csúfolnak. A hely 24órás, van ingyen wifi, és ami a legjobb, lehet facebookozni!!! Ez ugye itt tiltott, eddig egy holland szerveren keresztül űztük, ami viszont csak egy lebutított verziót hozott be. Most viszont kiélhettük magunkat, és kapcsolatba kerülhettünk a külvilággal. És ami a helyben a legjobb, hogy kifejezetten külföldiek látogatják, és élő zene van! A hangulat teljesen tajpeji, és folyamatosan az Eszterrel közösen átélt és végigpörgött koncertek jutottak eszembe. 

Származási hely: 2011. augusztus 29.

(Klikk a képre a többiért!)

Első teljes pekingi napomat jelentékeny utazással és vásárlással töltöttem. Becsatlakozott Emma, a pasija Long, egy haverjuk meg persze Lali is. Kezdtük egy mennyei reggelivel, ami ebéddel is felért, és legnagyobb előnye, hogy végre igazi vega kaja volt: hatalmas tál leveske tésztával zöldségekkel és gombával. Eközben egy súlyos, gyermekkorom óta húzódó traumával kellett szembesülnöm, és mindeközben mintegy megvilágosodnom. Kiderült ugyanis, hogy a galagonya (amit itt pálcikára húznak, és cukormázzal leöntenek, nyamm), nem gomba, hanem gyümölcs!!!! Ezek után már teljesen érthető, hogy mikor oviban Bóbita izzik a galagonyáját gombának rajzoltam, az óvónéni miért húzta a száját. És ha mindez nem lenne elég, itt a mangó papajának néz ki. Állítólag ez ügyben is mondjuk úgy, én vagyok tájékozatlan, és keverem a mangót meg a papaját, és soha nem is tudtam, mi a különbség köztük, de én ebben nem hiszek. Inkább arról lehet szó, hogy valami megmagyarázhatatlan misztérium következtében Pekingben a mangó papaja külsejű, a papaja meg talán mangóruhát öltött, és kész.

A kiadós rebéd (reggeli és ebéd egyben) után kávélelő túrára indultunk, majd netkávézót kerestünk. Találtunk is, de a kávézó szóval semmiképpen nem magasztalnám fel a helyet. Inkább játékteremnek álcázott bűnbarlanghoz hasonlított. Valami pincehelyiség egy eldugott, rettentően büdös (bár ez Pekingben nem ritka) utcácskában, telis tele számítógéppel, és az azokon csüngő, olykor magukban ordítozó felajzott helyiekkel, akik kivétel nélkül online játékokban keresik a boldogságot.

Miután kineteztük magunkat (30 perc helyett kb tízet engedett a rendszer), elindultunk az ízek utcájába felfedezőkörútra. A hely igaz turistalátványosság, minden undorítóság kifejezetten a külföldieknek készül, feltehetőleg a helyiek az éhhalál küszöbén sem ennék meg. Van itt nyársra húzott, haláltusáját vívó skorpiók, csikóhal, kukac, tengericsillag és minden egyéb nyalánkság, akik csak arra vártak, hogy currymártásba fulladva megsüssék őket.

Még el sem indultunk, mikor már tudtam, hogy valami gusztustalant ki akarok próbálni. Természetesen a kínai krónikák által sokat emlegetett selyemhernyó, a híres vagy inkább hírhedt bombyx mori szinte adta magát. Kis gubócskák nyársra húzva, ránézésre is hányinger kerülgeti a jóérzésű embereket. Az árus is furcsán nézett, mikor kikértem, és már az is gyanus lehetett volna, hogy azt mondta a saját portékájára, ízügyileg elmegy, tehát meg sem próbálta tagadni, hogy ehetetlen. Kívül curry volt a gubókon, ezzel még nem is volt probléma, magával a gubóval sem, na de ami abban van, az egykori hernyó, aki a sütés után már nyomokban sem emlékeztet állatra, sokkal inkább valami papírszerű fűrészpor és egyszerre kesernyés és édes elszáradt váladékra. Becsületemre legyen mondva, hogy a többiekkel ellentétben egy egész gubót elmajszoltam, és nem köptem ki a végén sem, bár utána meglehetősen hosszú ideig a hányinger kerülgetett.

Származási hely: 2011. augusztus 28.

klikk a többi képért

Az álomútnak legkevésbé sem nevezhető, ám ezzel együtt mégis felejthetetlen repülés után, pekingi idő szerint 4.40-kor épségben, és megközelítőleg egészségben földet értünk. Ekkor már több mint 24 órája nem aludtunk, ami természetesen nem szegte kedvünket, és töretlen lelkesedéssel vágtunk bele az iskoláink megkeresésébe. Érzékeny búcsút vettünk Évától és Zsuzsától, akik néhány óra várakozás után Peking tengerpartja felé vették az irányt, hogy egy vidéki falvacskában merüljenek el az alkotótábor gyönyöreiben. Lajossal pedig reptérmetróra szálltunk, és elindultunk a nagyvárosban. 10000000tonna csomag között ücsörögve barátkozni is maradt idő, megismerkedtünk egy szecsuáni nénivel, aki találgatva, hogy honnan származunk, engem afrikainak nevezett, merthogy olyan barna vagyok. J Már ezért megérte a sok ásatási nap. J

Utunkat metróval folytattuk, ami – amellett, hogy megszámlálhatatlan sok vonallal rendelkezik – nagymértékben hasonlít a tajvanira, tiszta, gyors és átlátható. Viszont szinte minden állomáson van biztonsági ellenőrzés, nehogy valami gonosz elvetemült alak illegális dolgot csempésszen a föld alá.

Viszonylag gyorsan és kényelmesen megérkeztünk Lajos pekingi testvére Yanlong lakásához, aki ukrán barátnője, Emma és egyéb lakótársak társaságában éldegél egy szuper kis albérletben. A megismerkedés örömére Emmával el is mentünk reggelizni. Vegának lenni sajnos Pekingben sem egyszerű, de többszöri próbálkozás után sikerül fűszeres tojástekercset, meleg szójatejecskét és valami ismeretlen eredetű és gyanús kinézetű, mellesleg kanáriétkűek számára készült furcsa salátát beválasztani. A kiadós reggeli után következett az ügyintézés, ami jó pár órát igénybe vett, és a végére kiderült, tulajdonképp nincs is ügyintézés, regisztrálnom majd csak 27-én lehet. Ezért jó, hogy az e-mailben azt írták, már 25-én mehetek. Mindenesetre a szállásom sikerült elfoglalni. A kolim minden várakozást felülmúlt. Nyilván, mert csak néhány éve épült, ezért még nem volt idő megfelelően lelakni. Egy elképesztően hatalmas épületkomplexum 5. emeletének  óriási szobáját sikerült megkapnom, két ággyal, és egy ezidáig láthatatlan lakótárssal. Minden kártyával működik, a kapu, a bejárati ajtó, a zuhany (!), a csapok (!) egyszóval tényleg minden. Ez azért jó, mert egyrészt, ha elhagyom a kártyát, nem tudok bemenni, másrészt mert folyamatosan nehézségekbe ütközik, a kártya leolvasása. Legalábbis engem valamiért nem kedvel az ajtónk, így az este során többször nem engedett be, ami pizsamában rendkívül kellemes élmény.

Ezen kívül a mindent, de tényleg mindent mérnek, javarészt a kártya segítségével. Azon ugyanis van X egység, ami zuhanyzáskor, fogmosáskor ügyesen vonódik le, és ha lenullázódott, bizony pengethetem ki nekik a különbözetet. A szobában is van csap, ez illetve a légkondi valamint az áram használata ugyancsak mérésre kerül.

Elméletileg a kártyán levő egységek száma bőven elég egy hónapra, és valóban rendkívül ügyesnek, esetleg vízidisznónak kell lenni az elhasználásához, én ettől független kissé gyanakvó vagyok. Viszont a szoba tényleg tökéletes, bár a szobatársam teljesen belakta, én meg a távollétében nem merek kipakolni. De így legalább duplán várom a találkozást.

Szerda reggel jelentékeny félelemmel indultunk útnak Ferihegy felé, mint később kiderült, legkevésbé sem ok nélkül. Kezdődött azzal, hogy eltévedtem a terminálok között, majd a sorban állást segítő szalaglabirintusban vesztem el, ami annál is inkább említésre méltó teljesítmény, minthogy csak a nyilakat kell követni, és a szalagokon is át lehet látni ugyebár. Mindez egy kellemes motozással folytatódott, amely feltehetőleg sokkos állapotba juttatott, ugyanis a biztonsági kapunál hagytam a kézipoggyászom. Ilyen előjelek mellett várakoztam az Embraer típusú gépre egy kedves arcúnak legnagyobb jóindulattal sem mondható ukrán transznemű társaságában. A gép típusa nem véletlenül nem ismerős (legalábbis nekem nem volt az), a beszálláskor ki is derült, egyik vicc sem volt túlzás, egy igazi ukrán sárkányrepülővel utazunk. A lélekvesztőbe éppenhogy elfért az a megközelítőleg tíz utas, aki olyannira megunta az életét, vagy kedveli a gyakran tragikus végkifejlettel végződő extrém sportokat, hogy bevállalt egy kétségtelenül öngyilkos akciót ezen a papírrepülőn. Mindehhez hozzájárult, hogy a gép valamikor az ukrán szocializmus acélcsodáinak remek darabja lehetett, amit valamiképp elfelejtettek kivonni a forgalomból. Megközelítőleg 3-4 generációval ezelőtt takaríthatták utoljára, amit az ébenfeketére színeződött, egykor élénksárgán pompázó oxigénmaszkok is bizonyítottak. Szüntelenül az életemért rettegtem, többed utastársammal egyetemben.

Minden bizonnyal a lélek aeternalis szárnyalása vezethetett ahhoz, hogy mi négyen összeakadjunk. Ahogy mondani szokás, zsák a foltját megtalálálja. Nekünk, Kijevből Pekingbe vágyó magyaroknak sem volt másképp. Éva és Zsuzsa a két hétre művésztáborba érkező életművészek, Lali, az ELTÉ-ről menekült jövendőbeli diplomata és híresség, illetve jómagam, az egyre súlyosbodó agysorvadással rendelkező világtalan. A közel négyórás várakozás meg sem kottyant, jó magyar virtus szerint nyakaltuk a vodkát, és botránkoztattuk a népet.

Származási hely: 2011. augusztus 28.

(Klikk a képre a többiért)

A kijevi repülőtér pedig bár méretét és befogadóképességét tekintve nagy, de a mosdók mennyiségét és minőségét egy tajgavidéki halászfalu tranzitforgalmához igazították. Hasonló mentalitás uralkodott a Boeingen is. A fülhallgatók nem működtek, az egyetlen vásznon játszott mozifilm szellemképes volt, a stewardok úgy beszéltek mindenkivel, mint a kutyával, a mosdó állapotához képest pedig a MÁV wc-éi egy sterilszobát meghazudtoló higiéniaszinttel rendelkeznek. Viszont a társaság jó volt, bár mikor Éva kifejezte azon óhaját, hogy vodkát kívánna fogyasztani a repülő fedélzetén is, felvetését a bunkó steward lelkes bólintással viszonozta, és teletöltötte a poharát vodával. E kis malőrt leszámítva szerencsésen megérkeztünk Pekingbe. 

A lilalány ismét messzire megy, ezúttal a cél Peking, ami természetesen nem zárja ki sem Szibériát, sem valamely kijevi szervkereskedő-központot, mint végállomást. Mindenesetre, amennyiben sikerül nem eltévedni egyik reptéren vagy akár reptérbuszon sem, öt, mind a pekingi lakosság, mind számomra felejthetetlen hónapot tölthetek a Pekingi Egyetem ösztöndíjasaként. Rosszabb esetben pedig valamely kínai hajléktalanszállón számolom majd XiaoPinggel a tetveket. Bár, ha közben vartyoghatunk mindenféle római-kínai leletekről, még azt is élvezném.

Szóval, lassan-lassan pakolászunk, a legsátánibb sátánivadék szívós és rendíthetetlen segítségével, aki rettentően fog hiányozni elfajzott anyai érzelmeket tápláló szívemnek, természetesen minden itthon hagyott családtaggal és baráttal egyetemben.

Aki kedvet, bátorságot és megfelelő mennyiségű yuant érez a pénztárcájában, látogasson meg, akárhova is lyukadok ki, nagyon örülnék neki, és velem együtt a Népköztársaság szeszgyártásának minden illetékese is.