Szerda reggel jelentékeny félelemmel indultunk útnak Ferihegy felé, mint később kiderült, legkevésbé sem ok nélkül. Kezdődött azzal, hogy eltévedtem a terminálok között, majd a sorban állást segítő szalaglabirintusban vesztem el, ami annál is inkább említésre méltó teljesítmény, minthogy csak a nyilakat kell követni, és a szalagokon is át lehet látni ugyebár. Mindez egy kellemes motozással folytatódott, amely feltehetőleg sokkos állapotba juttatott, ugyanis a biztonsági kapunál hagytam a kézipoggyászom. Ilyen előjelek mellett várakoztam az Embraer típusú gépre egy kedves arcúnak legnagyobb jóindulattal sem mondható ukrán transznemű társaságában. A gép típusa nem véletlenül nem ismerős (legalábbis nekem nem volt az), a beszálláskor ki is derült, egyik vicc sem volt túlzás, egy igazi ukrán sárkányrepülővel utazunk. A lélekvesztőbe éppenhogy elfért az a megközelítőleg tíz utas, aki olyannira megunta az életét, vagy kedveli a gyakran tragikus végkifejlettel végződő extrém sportokat, hogy bevállalt egy kétségtelenül öngyilkos akciót ezen a papírrepülőn. Mindehhez hozzájárult, hogy a gép valamikor az ukrán szocializmus acélcsodáinak remek darabja lehetett, amit valamiképp elfelejtettek kivonni a forgalomból. Megközelítőleg 3-4 generációval ezelőtt takaríthatták utoljára, amit az ébenfeketére színeződött, egykor élénksárgán pompázó oxigénmaszkok is bizonyítottak. Szüntelenül az életemért rettegtem, többed utastársammal egyetemben.

Minden bizonnyal a lélek aeternalis szárnyalása vezethetett ahhoz, hogy mi négyen összeakadjunk. Ahogy mondani szokás, zsák a foltját megtalálálja. Nekünk, Kijevből Pekingbe vágyó magyaroknak sem volt másképp. Éva és Zsuzsa a két hétre művésztáborba érkező életművészek, Lali, az ELTÉ-ről menekült jövendőbeli diplomata és híresség, illetve jómagam, az egyre súlyosbodó agysorvadással rendelkező világtalan. A közel négyórás várakozás meg sem kottyant, jó magyar virtus szerint nyakaltuk a vodkát, és botránkoztattuk a népet.

Származási hely: 2011. augusztus 28.

(Klikk a képre a többiért)

A kijevi repülőtér pedig bár méretét és befogadóképességét tekintve nagy, de a mosdók mennyiségét és minőségét egy tajgavidéki halászfalu tranzitforgalmához igazították. Hasonló mentalitás uralkodott a Boeingen is. A fülhallgatók nem működtek, az egyetlen vásznon játszott mozifilm szellemképes volt, a stewardok úgy beszéltek mindenkivel, mint a kutyával, a mosdó állapotához képest pedig a MÁV wc-éi egy sterilszobát meghazudtoló higiéniaszinttel rendelkeznek. Viszont a társaság jó volt, bár mikor Éva kifejezte azon óhaját, hogy vodkát kívánna fogyasztani a repülő fedélzetén is, felvetését a bunkó steward lelkes bólintással viszonozta, és teletöltötte a poharát vodával. E kis malőrt leszámítva szerencsésen megérkeztünk Pekingbe.