Pontosan egy egész napot vett igénybe, hogy tökéletesen asszimilálódjak a pokol legmélyebb bugyrához, amely körülmény erősen megrémiszt.

A beilleszkedéshez jelentősen hozzájárult, hogy kijutottam terepre, ahol is a gödörkomplexum kifejezés teljességgel új értelmet nyert. Az egész ásatás ugyanis egyetlen gigantikus bronzkori gödör, i.e. 8. századi, han kori és még ki tudja milyen beásásokkal, házakkal, munkagödrökkel, hulladéknyelőkkel, kemencékkel és mindennel, amit csak el lehet képzelni. Számlálhatatlan réteg, mindenféle kombinációban, nagy gödör ásva kis gödörbe, kicsi a nagyba, mindez kaotikusan egymásra ömlesztve. Ennek megfelelően a gigantomultigödröt tulajdonképp szelvényekre osztották, okos tanúfalakat hagyva köztük, hogy a metszetekben sokáig lehessen gyönyörködni. Minden hallgató (akiknek régésztanoncságuk során egyébként 1! szemesztert kell megszakítás nélkül itt tölteniük) kap egy részgödröt, meg néhány munkást, így gyakorolhatja az ásatásvezetést. Szó szerint, ugyanis egyéb dolguk nincs, mint ugráltatni a munkásokat (akik többnyire mamik és asszonyok, mivel a munkaképes férfiak nagyobb városokban melóznak), kibogozni a rétegek szövevényét (ez teljesen heroikus és nem mellesleg sziszifuszi), illetve ásatási naplót írni. Ez utóbbi tehát nem egységes, mindenkinek van sajátja, ami azért jó, mert mikor le kell bontani egy tanúfalat, a két oldalra, két különböző hallgató által felkarcolt rétegek még véletlenül sem egyeznek. Felszínrajzzal nem nagyon bajlódnak, gondolom azért nyomnak majd egy összesítőt, mikor befejeződik az ásatás. A beásások mélységét bontás előtt egy hosszú bottal saccolják meg, hasonló módszerrel találják meg a sírokat is, de utóbbi módszer hatékonysága számomra már a misztikum határát súrolja.

Az asszimilálódást tovább segítette, hogy megismerkedtem Fangfanggal, aki ízig-vérig kínai, ellenben legjobb barátja Amynek, aki viszont hongkongi, ami már szinte Anglia. Felfogásban nagyon egyezünk, és ha ki akarunk beszélni másokat, megtehetjük az angolunkat használva. Emellett felbútoroztam a harmadikra, a szobatársam pedig egy tajvani (ide sok szívecske képzelendő) phd-s csajszi, aki tapasztalt vén rókának számít, így rengeteget tanáccsal lát el. Például kiderült, hogy egy illetlen bunkó vagyok, mert nem hoztam disznólábat az ásatásvezetőnek. Ez ugyanis a kedvence, és illett volna megköszönni, hogy ide jöhettem. Csak az vígasztal, hogy mikor először jött, ő sem hozott semmit.

Emellett kiderült, hogy sikerült átvennem egy csomó kínai gesztust, hümmögést, vartyogást, és állítólag ha vágott lenne a szemem, már meg sem tudnának különböztetni maguktól. Szerencsére még a turházásig nem süllyedtem. [update: az egyik pajti most kevert össze a szobatársával a folyosón…]

(A képeken az ásatás messziről, egy bronkori ház padlója sütőfelülettel, és az ásatási női wc némi ürülékkel telítve látható.)