Végre eljött a várva várt nap, melyen mindent megtudhatok, és kevésbé érezhetem magam világtalannak. Gondoltam reggel, pontosabban 11-kor, mikor lóhalálában kiugrottam az ágyból, és elrongyoltam beiratkozni. Elképesztően automatikus volt minden, és rettentő gyorsan sikerült egy csomó dolgot elintézni, bár lehet, pontosan az ellenkezője történt, nem intéztem el valójában semmit, és boldog tudatlanságban távoztam a helyszínről. Mindenesetre az ösztöndíjat felmarkoltam, szóval nagy baj nem lehet.

Azt eddig is tudtam, hogy a Pekingi Egyetem jó suli (nem véletlenül nem akartak velem szóba állni az elején), de azt nem gondoltam, hogy ennyire menő hely. Óriási parkkomplexum, tavakkal, pavilonokkal, éttermekkel, boltokkal, postával, kórházzal, sportpályákkal, meg ki tudja még mivel. Nem véletlenül adtak hozzá térképet. Azt is sejtettem, hogy elég jó kis ösztöndíjat csíptem meg (azóta sem értem hogyan), de eddig fel sem fogtam, mennyi minden foglaltatik benne valójában. Egyrészt kaptam külön úgynevezett letelepedési pénzt, mert ezek nagyon okosan tudják, hogy az első hónapban jóval nagyobbak a diákok költségei. (A sok welcomeparty ugyebár….) Másrészt nem kell külön biztosítást kötnöm, mert az isi kórházában ellátnak, ha mégsem, akkor meg már úgyis menthetetlen vagyok.

Egyébként annyira szuper a suli, hogy az olyan világtalanokkal is számolnak, mint én, ezért szerveznek campus-túrát (amiről már lemaradtam), Nagy Fal-túrát (amit nem az isi keretein belül akarok meglesni), Ikea-túrát (ahonnan úgyse akarok venni semmit), és még a bankszámlát is megnyitják helyettem. Viszont a tanszékre még nem regisztráltam be, azt sem tudtam, most kell-e, vagy egyáltalán mivan, így továbbra sincs elképzelésem arról, mit is kell itt csinálnom 5 hónapig. Persze arról van, hogy mit szeretnék (és most nem bulikra gondolok, hanem kivételesen valami kutatásra), de nem vagyok biztos benne, hogy az elképzeléseink bármilyen módon is találkoznak.

Netem sajnos még most sincs, pedig már kifizettem, és a jó hír az, hogy ők sem tudják, miért.

Este Emma, Long, Lali, Long két barátja és én elmentünk hot potot enni. Tajvanon rettentően szerettem, leveske, amit gyakorlatilag magadnak főzöl. Itt azonban másképp működik, egy nagy közös lábas van, amit igény szerint két részre osztanak, csípős és sima, egyenként kell megrendelni hozzá a belevalót, és kínai szokás szerint lehet egy tálból cseresznyézni. Tajvantól eltérően itt adnak hozzá majiangot, ami egy speckó szójás-szezámos-akármilyenes szósz, ebbe keverhetsz petrezselyemzöldet meg zöldhagymát, és belemártogathatod a frissen megfőtt finomságokat. Főztünk mindenféle zöldséget, tofut, halat, hallabdát, gombákat, krumplit, húsokat (a selyemhernyó óta meggyőződtem, hogy továbbra sem élek velük), kocsonyásított kismadártojást és valami fehér nyúlós izét, ami leginkább takonyra emlékeztetett (lehet az is volt). Mindehhez pedig bambuszpálinkát kortyolgattunk.

A vacsi után még szerencsésen elkaptuk az utolsó metrót, a koliban pedig nagy (pontosabban kicsi) meglepetés várt: Gildócska! Tajvanon a velünk élő gekkót Gildónak neveztem, volt neje, Gildóné meg egy kis Gildó is, és mikor hazamentem Magyarországra, rettentően hiányoztak. Most viszont itt is van, és mindehhez még egész barátságos is, bár lehet csak sokkot kapott attól, hogy elkezdtem vele gügyögni hosszú-hosszú, számára talán örökkévalóságnak tűnő percekig. Lehet, még most is a falon van megmerevedve.