Ma ismét elindultam ügyintézni, 100000 meg egy kérdést feltenni, megvilágosodni, Nivanába jutni. Természetesen ezek közül egyik sem sikerült.

Eredetileg ma a sulikártyát – ami mint utóbb kiderült egyben a diákigazolvány is – szerettem volna beszerezni. Az információs épület előtt volt a találkozó, csak az nem volt egyértelmű, kinek és mikor. Mindenesetre közel félóra várakozás után előkerült két egyetemi önkéntes meg egy vietnámi csaj, így négyesben elindultunk a kártyáért. A vietnámi kínai szakos, és legnagyobb örömömre még nálam is gyengébb a kínaija (rejtély, miképpen fog itt életben maradni), az egyetemi önkéntesek meg idegennyelv-szakosak (fülöp-szigeteki meg fogalmam sincs milyen). Próbáltam, kideríteni, miképp regisztrálhatok nyelvtanfolyamra, de az önkéntes szerint, semmi szükségem rá. Igyekeztem vele megértetni, hogy az a szánalmas vartyogás, amit produkálok, feltehetőleg édeskevés a sikeres vizsgák letételéhez, pláne régészet szakon, de láthatólag nem akarta felfogni, mi a problémám tulajdonképp.

Egyéb dolgokat is sorra megkérdeztem, így a netközpontban a netet is, és rá kellett jönnöm, nem bennem, illetve a nem létező nyelvtudásomban van a hiba. Egyszerűen itt nyelvtől függetlenül semmit nem lehet elintézni, különösen nem azonnal. Pekingre, de különösen a sulimra tökéletesen illik az Isten malmai lassan őrölnek kifejezés, olyannyira, hogy általában amiatt ütközöm értetlenségbe, mert mindenféle dolgok-például internet- miatt pattogok. Eddig azt gondoltam, a buta tekintetek amiatt vetődnek rám, mert nem tudom rendesen kifejezni magam, de ma kiderült, hogy erről szó sincs. Egyszerűen csak azt nem értik, miért nem várom a sült galambot, mint minden értelmes helyi. Ezentúl várni fogom.

Délután elindultam megnézni az egyik általam leginkább preferált látványosságot. Minden normális, épeszű ember számára ez vagy a Nagy Fal, vagy a Tian’an Men tér, vagy bármi hasonló lett volna. Számomra nem. Ebben nem csak az játszott szerepet, hogy nem vagyok épelméjű, hanem az is, hogy késő délután végeztem az ügyintézéssel, a fent felsorolt látványosságok pedig egy egész napot igényelnek.

De leginkább az, hogy Tajvanon a legjobban a templom külsejű templomokat hiányoltam, és miután megneszeltem, hogy Pekingben van egy katedrális, nyomban becéloztam.

Származási hely: 2011. augusztus 29.

(Klikk a képre a többiért!)

Az épületet a jezsuiták húzták föl, de sajnos leégett vagy leégették, a mostani verzió viszont meglehetősen impozáns, neogótikus stílusú.

Egyébként nem egyszerű megtalálni, térkép és tájékozódási képesség nélkül pedig végképp nem, pláne, hogy egy tradicionális hutong közepén található. Engem ellenben segített a világtalanok szerencséje, így már az első néni remekül útbaigazított, bár amint elment, elbizonytalanodtam, és megkérdeztem egy másikat, akit viszont nem kellett volna, de akire nem is hallgattam, és így gyakorlatilag egyszer csak a katedrális előtt kötöttem ki.

Nemcsak kívülről lenyűgöző, belülről is. A térdeplő apácák viszont úgy néztek rám, mint egy ufóra. Szerintem még sosem láttak külföldit, különösen olyat, aki csak egy imára ugrik be. Minden bizonnyal azért, mert a pekingiek nincsenek túl jóban a pápával, a magyarok meg igen, úgy is mondhatnánk, a pápa kiátkozta őket, de mivel én csak amolyan álkatolikus vagyok, meg inkább a spirituális hangulat vonzott, ezért rettentő jól éreztem magam.

Egyébként az ufóságot az egyetemen is tapasztaltam. Akárkivel beszélgettem eddig (legyen az tanár vagy diák), azt hitte egy másik bolygóról érkeztem.