A tegnapi all u can drink party (kb. 1500 Ft-nak megfelelő összegért cserébe, annyi alkohol vihető a szervezetbe, amennyit a máj nem szégyell lebontani-vagy még annál is több) következményeként rettentő állapotban érkeztem meg reggel a megközelítőleg 8. regisztrációmra. Itt kiderült, hogy a nyelvtanulás szempontjából korai volt az öröm, a tesztet megírhattam, de ha Kínában kínaiul szeretnék tanulni, bizony ki kell fizetnem a tandíjat, ami közel 500000Ft. Az ügyintéző néni még rendkívül előzékenyen és gunyoros kacaj közepette az is közölte, hogy hát igen, nekem erre úgysem lesz pénzem, de a régészet tanszéken sok a kínai, beszélgessek velük. El is indultam megkeresni az épületet, na nem azért, hogy kínaiul beszélgessek, és ezáltal mintegy varázsütésre meg is tanuljam a nyelvet, hanem hogy elkezdjek sírni, rimánkodni, könyörögni, hajat tépni a tanszékvezetőnek, hogy jutasson be valamelyik nyelvtanfolyamra.
A tanszéknek helyet adó épület rusztikus, gyönyörű, fákkal szegélyezett tisztáson található, mellette tavacska, virágok, bukszusok, lapos sziklák és minden egyéb, ami szem-szájnak ingere. Mindehhez viszont teljesen kihalt volt. Még arra sem jöttem rá, hol van a bejárat. Szerencsémre éppen arra téblábolt egy megnyerő külsejűnek legkevésbé sem mondható helyi, aki még nálam is elveszettebbnek tűnt, és közölte, hogy talán 5-étől már lesz valami élet. Megnyugtató, hogy a kínai régészet szak ilyen nagymértékben hasonlít a magyarra. Az is lehet, csak októberben találok a rovarokon kívül más élőlényeket, ahogy ez nálunk is szokás.
Délután beültem az ösztöndíjasok tájékoztatójára, ami elsősorban azért volt vicces, mert semmi hasznosat nem mondtak, másodsorban meg azért, mert mindezt kínaiul tették. A hallgatóság 90%-a életében nem tanulta még a nyelvet, ezért nagy hányaduk nyitott szájjal durmolt, a maradék pedig eloldalgott. Két rendőr is felszólalt, nagyon cukik voltak, tisztelegtek nekünk, meg elképesztően komoly arcot vágtak, és felelősségük teljes tudatában részletezték, hogyan kell élni Pekingben. A százados/ezredes/vagy valami nagyon magas rangú bácsi a pekingi közlekedésről beszélt. Azt mondta, bizonyos országokban mindenki csak úgy ténfereg az úton, de itt más, Pekingben rend van, van külön gyalogos, meg autós meg biciklis sáv, értelemszerűen azokat használva kell közlekedni. Valószínűleg a bácsi soha életében nem mozdult ki az utcára. Abban tökéletesen igaza van, hogy három sáv létezik, de ezeket mindenki kénye-kedve szerint használja, tábláktól és közlekedési lámpáktól függetlenül. Az egész olyan, mintha sok-sok Kriszti mindenféle járműveken felkerekedne, nem nézne se jobbra, se balra, ha mégis, akkor sem fogná fel a látványt, és lassítás vagy bármiféle meggondolás nélkül csak haladna előre. Mindenki folyamatosan dudál, akkor is, ha éppen semmi szükség rá, meg kiabálnak, és közben kanyarodnak, gyorsítanak, átkelnek.
Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, hogy nem történik baleset, mert a közlekedőkre a körültekintő szó az, ami a legkevésbé alkalmazható.
Én rettegve az életemért kifejlesztettem egy módszert, ami eddig hatásosnak mondható, hiszen még egy autó sem trancsírozott föl. Mindig ügyesen rá kell tapadni egy helyire, éppen arra az oldalára kerülve, ahonnan a legkevésbé várható veszély (azaz autó vagy bárki más). Körbenézni szigorúan tilos, mert az csak félelmet kelt, és lelassít. Előre szegett fejjel futni a helyi mögött, majd felugratni a biztonságos zónába, és kész.
(Valami rejtélyes okból kifolyólag most a kedvenc netkávézómban sem jön be semmilyen oldal, így képek majd később, visszamenőleg is)
