Az utóbbi napokban kicsit összeszaladtak a dolgok, ami nagyon jó, mert mindig történik valami, és a koliban töltött óráim száma is kellemesen leredukálódott 4-re, ami tulajdonképpen az alvásidőt teszi ki.

Szóval a kezdeti sikertelenség után eljutottam végre az összes órámra, ami – lévén az egyik reggel kezdődik – heroikus küzdelem volt, és még csak meg sem érte. Lin professzor, akinek ugye a kutatási területe a legközelebb esik az enyémhez, orvul csütörtök (!) délelőtt tartja a selyemutas szemináriumát, ami egyrészt Marco Poloról szól, másrészt meg kiosztott témák vannak, így nem okoz földöntúli örömöket a részvétel. Szerencsére én nem kaptam feladatot – mások is sunnyogtak, pedig ők még fel is vették a kurzust – mondjuk eleve sikertelenségre lett volna ítélve, hogy Marcót fordítsak kínaira…

A délutáni határkérdéses óra már igazi tortúra volt. Alapvetően is nyugodt szívvel lehetne középkori kínzóeszköznek minősíteni a 3 órás kurzusokat, de mindezt cöccögő bácsi 2-vel, aki 3 térkép mellett hadarja el az általam még sosem hallott népek ide-oda vándorlását és ezek régészeti lecsapódását, hááát. Természetesen sokat segített volna az óra anyagának befogadásán, ha nem vagyok tökéletesen analfabéta a kínai történelem terén, de tulajdonképp így sokkal izgibb. Mi abban a kihívás, ha végig tudom, miről van szó?

Viszont annak érdekében, hogy végre kicsit megtanuljak kínaiul, legalább már tettem lépéseket (természetesen amellett, hogy napi 5órát vartyogok Wangqiannel). Vannak jó kis HSK-s tesztkönyveim, csak neki kellene ülni a szavaknak, meg különösen az írásnak. Viszont ez valószínűleg csak akkor lehetséges, ha az alvásidőt tovább redukálom, és kávé-energiaforrással működő zombivá alakulok.

A kis kutatásom továbbra is jól halad, már állandó bútordarab vagyok a könyvtárban, csak úgy mint a székek meg az asztalok.

Órák közötti szünetekben Wangqiannel vesszük át a magyar régészeti kultúrákat, kínaiul és angolul, ami nagyon hasznos, mert a kínai gugli jóvoltából már tudjuk, hogyan kell elvartyogni azt, hogy szarmaták, gepidák, avarok. Rómás lévén mindez ugye elengedhetetlen…

Emellett igyekszem komoly kulturmissziót is teljesíteni, ugyanis Wangqian és egy kis évfolyamtársa rettentően szeretnének hozzánk jönni ásni, ami – már a magyarországi lét – komoly kötelezettségekkel jár, legalábbis májkapacitás szempontjából. A felkészítő kurzusokat eddig ugyan nem koronázta tökéletes siker, de legalább az akarat megvan.