Persze csak néhány percig, de azért mégis, a vörös szőnyeg, az vörös szőnyeg. Történt az ugyanis, hogy ismét felkerekedtem  a múzeumba, mert hiába töltöttem ott eddigi pekingi létem nagy részét, még mindig  nem néztem végig a régészeti kiállítást sem. Na, utóbbi legalább sikerült, a Qingekkel és néhány, a kínai elmét súlyosan károsító ópiumpipával bezárólag bevégeztem a régészetet, következett az ’Út a forradalomig’ című tárlat. Ez nem volt más, mint a Nagy Vezérről készült festészeti kiállítás, olyan kiemelkedő alkotásokkal, mint Mao bácsi tárgyal, Mao bácsi a nép között, Mao bácsi a felkelés élén, Mao bácsi beszédet mond, Mao bácsiért lelkesedik a nép, Mao bácsi az asszonyok között, Mao bácsi a férfiak között, Mao bácsi vigasztalja a rokkantakat, Mao bácsi a harcolók élén, Mao bácsi Sztálin bácsival és még sok hasonló.

Miután befejeztem a nézelődést, következett egy időszaki kiállítás Peruról, méghozzá az inkák utáni kultúrákról. Sajnos nem tudtam végignézni, kitereltek gonoszan, de az mindenesetre megállapítható, hogy a népesség rendkívül szimpatikus kerámiaművességgel rendelkezett….

És ezt követően jött a vörös szőnyeg, ugyanis éppen akkor volt az ’Itália műremekei’ terem megnyitója (emiatt lettünk elhajtva korábban), ahova nagy csinnadratta közepette magát az olasz miniszterelnököt várták. Mire levánszorogtam a perus teremből, mindenhol vörös posztó volt, és pezsgőspoharakkal rohangászó hostessek, meg sok-sok elegáns ember, főleg nyugati. Rettentően bántam, hogy nem valamivel csinosabb ruhában érkeztem, gondolkodás nélkül maradtam volna, úgysem merte volna senki megkérdezni, meg vagyok-e hívva valójában. Azonban a rózsaszín pöttyös szoknyát nem találtam alkalomhoz illőnek, így távoztam, és elindultam megkeresni a régi követségi negyedet. Ez természetesen hamvában holt ötlet volt, mert térkép híján csak annyira emlékeztem, a közelben van valahol. Viszont meglettek a régi városkapuk, a Nemzeti Színház (ami egy kacsatojásra hasonlít, lévén egy francia építész alkotása) és a vasutas múzeum is.

Ezt követően visszaindultam a koliba, ahol a kedves szobatársam javában nagytakarított. Történt ugyanis, hogy ráeszmélt, a régidiáktársérkezik kamu nem fog beválni az ügyintézőknél, tehát biztosan meg kell osztania a szobát valakivel, viszont ha engem elhajt, csakis ázsiait kaphat, annál pedig minden jobb, így kitakarított, és helyet csinált nekem. Közben beszélgettünk. Kiderült, hogy első látásra megközelítőleg jól ítéltem meg. 22 éves, apuciék pénzelik, mert az ösztöndíj kevés neki, de ott is akarja hagyni az egész egyetemet, mert unja már Pekinget, és inkább dolgozni szeretne (utóbbi mondjuk dicséretes). Egyébként 4éve él itt, ebből 2évig csak nyelvet tanult, de utálja, meg nem is beszéli, de nem is akarja, elég neki az angol. Van vőlegénye egy éve (!), össze akarnak házasodni, és együtt új életet kezdeni, mert 30 éves koráig már 2 gyereket szeretne, utána késő szülni szerinte. Tehát a csajszi az én szöges ellentétem, de ettől függetlenül igyekszik kedves lenni, amit a tegnapi bemutatkozása után különösen értékelek. Egészen megnyugodott, mikor mondtam, hogy csak 5 hónapig maradok, és ez idő alatt még akár nagyon jóba is lehetünk, főleg ha már úgy esett, hogy kénytelenek vagyunk együtt lakni.