Az esti kiadós séta után viszonylag sokáig szunyókáltunk, délig pedig el kellett hagyni a szállást, de szerencsére még maradt idő elbúcsúzni a tengertől. Sétáltunk picit a hullámokban, és örömködtünk, hogy szeptember ellenére még volt szerencsénk pancsikolni benne.

Aztán a pakkjainkkal elindultunk ebédelni. Már a szállás mellett igyekeztek minket berángatni, természetesen ékes orosz nyelven, amit Long, perfekt orosz lévén, gyorsan hárított. A helyi erőket azonban nem lehetett ilyen gyorsan eltántorítani, és felajánlottak egy egészen elfogadható kedvezményt, amennyiben náluk étkezünk. Így ugyebár már egészen más volt a gyerek fekvése, betértünk hát. A pincérlányok körében nagy megrökönyödést váltott ki, mikor villa helyett pálcikát kértünk, mindezt kínaiul, mondván, mi előbbivel sajnos nem tudunk enni. Sokkos állapotban faggattak, vajon milyen országból is érkeztünk, hiszen akkor oroszok biztosan nem lehetünk. Büszkén közöltük velük, hogy bizony mi lenni ujgur, és ami ijesztő, hogy elhitték!!! Még meg is hívtuk őket az Ujgur Autonóm tartományba, kis hazánkba, látogassanak meg, szeretettel várjuk őket. A meghívást pedig örömmel fogadták. No comment.

Az ebéd egész finom volt, zöldséges tofusaláta, füstös ízű zöldségleves, paprikás reszelt burgonya, zöldséges padlizsán, húsevőknek bundás husi.

Teli hassal pedig elindultunk a Qin palotába, ami nem más, mint a helyi régészeti múzeum. Csak hogy a nyomilánynak is meglegyen az öröme. Hát megvolt. 1986 és 1991 között folytak a lelőhelyen ásatások, melynek során díszített téglák, hatalmas kút, mindenféle kerámia és a Kr. e. 3. századi Qin dinasztia egyik monumentális épületének maradványai kerültek elő. Ezt egyébként a kínai leírásból sikerült kisilabizálni, a leletek ugyanis kimerültek két odavetett, nem is különösebben szép téglából. Szerencsére egyéb korok emlékeit is bemutatták (arról nem szólt a fáma, hogy ezek ugyanabból az ásatásból kerültek volna elő, de valószínűbb, hogy nem). Voltak itt drága hanok, akik ugye a rómaiak pajtijai, aminek annyira megörültem, hogy az öt teremből, mindösszesen kettőt sikerült végignéznem. De legalább aeternalis vigyorral az arcomon távoztam.

A vonatról, amely haza szándékozott vinni minket, annyit tudtunk, hogy árban és időben is kétszerese a másiknak, tehát öt és fél órán át fog velünk zötyögni. A többiek azzal vigasztaltak, hogy a pénzt és időt kompenzálandó, ágyikókat is kapunk. Én mindezt valami érthetetlen oknál fogva lehajtható székek formájában képzeltem el. Hiba volt. Voltak ugyan fülkék, de azokban összesen hat emeletes ágy volt bezsúfolva, gyakran feltupírozva egy-egy krákogó helyivel. Az emeletekre kis létrákon lehetett felmászni, amennyiben valakinek kedve szottyant a valamikor ugyan igényesnek mondható, de mára már számlálhatatlan testnedvet és egyéb foltot tartalmazó ágyneműbe belefeküdni. Nekünk nem volt, így négyen nyomorogtunk két, viszonylag tisztának mondható priccsen. Ellenben kaptam némi ízelítőt a transzszibériai expressz mindennapjaiból. Továbbá a sok orosz jelenlétére is fény derült, ugyanis a vonat egyenesen Oroszországból érkezett.