Ma megjött az ösztöndíjunk, ami azon nyomban rettentő módon kezdte égetni a tenyerünket, így a szobatársammal elindultunk vásárolni. Ő pink ruhát akart venni, mert ez a dresscode az esküvőn, amire hivatalos, én pedig mindent, de legfőképpen farmert, ugyanis a magammal hozottak már lepotyognak rólam.
Először elmentünk ebédelni, stílszerűen egy orosz étterembe, ahol megkóstoltam a borsch-ot, ami szerintem sima káposztaleves, és végre ettem rántott sajtot. Szörnyű elvonási tüneteim voltak már, és nem hinném, hogy valaha élveztem ennyire az ízét bárminek is. Az élet apró örömei….
A kiadósnak legkevésbé sem, ám drágának annál inkább mondható étkezés után fogtunk egy tuk-tuk izét, és életünk kockáztatásával megindultunk a forgalomban.
Összesen talán 4 óriási áruházat jártunk végig, valahol a kínai piac és a plázák között félúton, ahol minden eladó oroszul és angolul próbál lenyúlni. Alkudni kötelező, és ilyetén módon rengeteg időt vesz igénybe. Az eladók általában mondanak egy rettentő magas árat, ami a gazdag külföldieknek legtöbbször bőven megéri. Példának okáért, egy Swarovski (vagy inkább Slalovski vagy ilyesmi) nyaklánc szerintük 400yuan, tehát 12000Ft. Ezt hallva megállíthatatlan hahotázásban kell kitörni, és közölni, hogy ne viccelődjenek tovább. Ilyenkor ők előzékenyen felajánlják, hogy mondj egy árat. Lehetőleg nevetségesen alacsonyat kell választani, mondjuk 20yuant, azaz 600Ft-ot. Ekkor ők fognak nevetni, és közölni, hogy csak neked 250. Erre ki kell jelenteni, hogy sajnos 8éhező szájat kell etetned otthon, és egyébként is hontalan vagy meg halálos beteg, kell hát a kevés ösztöndíj a gyógyszerekre. Megsajnálnak, kijelentik, hogy a frenetikus anyanyelvi kínaidnak köszönhetően odaadják 100-ért. Faképnél kell őket hagyni. Utánad rohannak. 60yuan, tehát 1800Ft. Tovább kell menni. Elkapnak, visszahúznak. 40, de ez az utolsó. Itt már lehet gondolkodni, mennyire kell a szajré, és mennyit ér meg, illetve hajlandó vagy-e kockáztatni, hogy esetleg alacsonyabb áron már nem akarják adni. Én általában kötöm az ebet a karóhoz. Ebben az esetben két dolog történhet, vagy közlik, hogy jó, ami sokszor azt jelenti, nem sikerült megfelelően alacsony árat mondani, vagy pár 100 Ft-nak megfelelő összeggel többet kérnek, amibe gyakran érdemes beleegyezni. Onnan lehet tudni, hogy a reális értékhez közeli áron sikerült valamit megvásárolni, hogy az eladók mélységesen elégedetlenek, sírnak, hogy kiraboltuk őket, és könyörögnek, hogy ajánljuk őket másoknak is.
Az egész procedúra rettentő időigényes, de megéri, mert hihetetlenül olcsón lehet mindenféléket beszerezni. Csak tudni, vagy legalábbis sejteni kell a dolgok valódi értékét. Így történhetett, hogy összesen 6-7 órát töltöttünk vásárlással. Viszont szerencsére nem sikerült a teljes ösztöndíjam elverni.
