Nehezen telt az idő a pekingi vonatig, még nehezebben a mindössze 9 óra a fővárosig. Sok han döntött úgy, kiújévezte magát, ezért ismét zsúfoltság volt a járatokon, nyüzsgés, bűz, büfögés, turházás.

Fáradtan, de lélekben megerősödve érkeztünk meg. Sajgó tagokkal, szárnyaló gondolatokkal. Sokat tanultunk ebből az útból. Türelmet, toleranciát, önismeretet. A vonat szimbólummá nemesült, sokszor monoton, nehézségekkel tarkított robogás egy ismeretlen cél felé. Olykor magányosan, olykor társaságban, kedves, érdekes vagy éppen taszító emberekkel, szépséges vagy lehangoló tájakkal, egy-egy állomáson hosszabb-rövidebb időre megpihenve, de végleg meg nem állva, egészen a végső megállóig.

Zarándoklat volt ez, megelevenedő múlt, valóra vált álmok, és még ennél is több. Ismét szerelmes lettem a régészetbe, a kutatásba, a kalandba, a vándorlásba, a nehézségekbe. Kritikusabban látom magam, a gondolkodásmódom, a viselkedésem. Ezáltal megtanultam még inkább értékelni, megbecsülni a barátaimat, családomat. Szeretetük ritka kincs, amire vigyázni kell ebben a hazugságokkal, áltatással és képmutatással tarkított világban.

Hálás vagyok, és végtelenül szerencsés. 多福无疆