Volt egyszer hol nem volt egy nagy felfedezés, mégpediglen, hogy a világ kicsi. Tudtam én már egy ideje, hogy hamarosan érkezik egy világhíres olasz prof a tutoromhoz látogatóba, aki tíz évet kutatott és ásott Magyarországon. Sejtettem én, hogy a tanszéki népvándorlós szekciót ismerni fogja, de azt nem is gondoltam, hogy a szolnoki múzeumot, annak minden dolgozójával, ennyire a szívébe zárta. Hétfőn elmentünk vacsorázni (a két olasz prof és prof Genito fia, Liyu, aki én kínaiban és pasiban, azaz PhD-s, meg persze jómagam), a közös téma pedig azonnal adott volt a magyar ételek, italok és számlálhatatlan emlékek formájában. Számomra az is felfoghatatlan volt, hogy a közép-ázsiai régészet állócsillagával hajnali sörunicumokról beszélgetünk, meg az összes létező magyar étel ízvilágáról és elkészítéséről. Olyan áhítattal beszélt a prof a mindenféle húsokról és káposztákról, és olyan savanyú arccal böködte a kínai kaját, én meg annyira szeretek főzni, hogy szó szót követett, és szerda este már a tutoromnál kevergettem a disznópörköltet. Nokedlivel, ubisalival és tojásos nokedlivel, hogy én is egyek valamit. Nagyon készültek a profok, Genito 7-kor már a nyers nokedlit kanalazta, vacsora viszont csak 8 utánra lett, mert a pörköltnek kellett az idő. Rettenetesen izgultam, mert ugyebár húst továbbra sem eszem, úgy pedig kissé komplikáltabb ízesíteni, de az elégedett csamcsogást látva fölösleges volt az aggodalom. Ráadásul a prof a magyar nyelv szerelmese, meglehetősen sok szóra emlékszik, imádja a kultúránkat, az egész országot, mindez pedig rettenetesen megtisztelő. Az meg még inkább, hogy ilyen hírességeknek főzhettem. Jutalmul pedig prof Bruno Genito biztosított támogatásáról a kutatásaimat illetően. Ehhez persze el kellett neki juttatni eddigi munkásságom írásos változatát, de ha véletlenül tetszik neki (amit kétlek), elég sok álomszerű lehetőség kínálkozna a jövőben. Csak hogy ismét legyen min izgulni…